Kedves Doktor Úr!
A szerelmi életem egy nagy nulla, de tudom, hogy nem szereti, ha a körülményeket okolják az emberek. Az én esetem talán kivétel. Ott kezdeném, hogy hallássérült vagyok. Nem így születtem, de gyerekként kaphattam valamilyen vírusfertőzést, és annak lehetett a következménye a halláskárosodás. Elég nagy mértékű, és csak rosszabb lesz. A szüleimnek az volt az elve, hogy én azért vagyok, hogy ha öregek és betegek lesznek, akkor legyen majd valaki, aki ad nekik egy pohár vizet. Ennek következtében szó sem lehetett arról, hogy társam legyen valaki az életben. Mit tehettem volna? Az otthoni konfliktusokat kerülendő inkább veszteg maradtam. De azért voltak titokban próbálkozásaim. Első szerelmemet nagyon szerettem. De a problémák már ekkor kezdődtek, pedig csak 21 éves voltam. Egyszer csak észrevettem, hogy azon a bizonyos kényes helyen piszkosul viszketek. Nagy nehezen megszabadultam tőle. A 9 éves szünet után volt egy másik pasim, erről anyu is tudott, és mintha elfogadta volna, hogy esetleg házasság lehet a vége. Fél év után ez a kapcsolat is megszűnt – az illető visszakozott. Ezután 37 éves koromban lett egy másik barátom. Volt vihar, mert az illető nős volt, de nem volt jó a házassága. Másfél évig voltunk együtt , úgy, hogy nem lakott itt. Engem nagyon zavart, hogy anyuék tudták, hogy mi folyik a másik szobában. Még az első együttléteink időszakában kezdődtek megint a viszketések, ami hol hevesebb, hol gyengébb intenzitással, de a mai napig is tartanak. Nem akartam senkit, mert nagyon kellemetlen ez a viszketés, égetően fájdalmas is, és úgy éreztem, hogy nem is tudnám így igazából élvezni senkivel az együttléteket. A szextől most már – ebben az állapotomban – félek. Nőgyógyásznál sokszor jártam emiatt, de nem talált semmit. Pszichológust úgyszintén felkerestem már ezzel a problémával, de többszöri beszélgetés után sem változott semmi. Nem akarok mindenáron társat találni, csak azért, hogy ne legyek egyedül. Még mindig jobb egyedül lenni, mint egy rossz kapcsolatban élni, de azért nem szeretném feladni. De így??? Várom válaszát Baba
Kedves Baba!
Köszönöm, hogy megosztotta velem, és rajtam keresztül a Nők lapja olvasóival életének egyik legnyomasztóbb gondját. A nagyothallás, a szülők erős elvárásai, amelyek megnehezítik a róluk való leválást, valamint rejtélyes viszketése mind hozzájárulhattak ahhoz, hogy társ nélkül él, egyedül. Teljesen igaza van abban, hogy mindenáron nem szeretne partnert találni, és abban is, hogy nem adja fel. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy átgondolja eddigi életét és levonja a tanulságokat. Ez a levélváltás erre nem alkalmas, de megadhatja a kezdő lökést hozzá. Csak egy mozzanatot hadd ragadjak ki. Azt írja, mit tehetett volna mást, mint hogy szülei jó kislánya marad, „szó sem lehetett arról, hogy társam legyen valaki az életben”. Tényleg így volt-e? Tényleg ez volt élete egyetlen lehetséges útja? Mert ha ezt így gondolja, még most is, annyi év után, talán nem véletlen, hogy olyan tünet lépett föl magánál, amely hozzájárult ahhoz, hogy szülei jó kislánya maradhasson és most egyedül élje az életét. Korábbi döntéseit felül kellene vizsgálnia, és azt is át kellene gondolnia, mi állhatott hibás döntései hátterében. Csak ezen az úton juthat el odáig, hogy felülírja azokat a vélekedéseit, amelyek megakadályozták az egészséges partnerkapcsolat kialakítását elősegítő döntéseit. Hozzám írt levelével megtette az első fontos lépést ehhez. Lépjen tovább ezen az úton, és ha szükséges, professzionális segítőtársat is vegyen igénybe. Biztosan talál olyat, akivel együtt könnyebben él célba. Üdvözli Gerevich József
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: