Kedves dr. Gerevich József!
Nem tudom, mennyire lehet ezen a csatornán tanácsot kérni Öntől, de remélem, kapok segítséget a problémám megoldására. 23 éves, egyetemista lány vagyok. Több mint 6 éve ismerem már azt a srácot, akivel a mai napig, időnként, szorosabb kapcsolatba kerülünk. Ő volt az első igazi szerelmem, többször is összejöttünk, aztán szakítottunk, de hát csak 17 évesek voltunk. Mindazonáltal ő olyan ember, akivel a mai napig, bármennyi idő is teljen el, bármi is történjen, ugyanúgy le tudunk ülni beszélgetni, mintha tegnap láttuk volna egymást utoljára. Aki éjszakákon át el tud szórakoztatni, akivel a témák sora soha nem ér véget, és aki előtt egy kicsit sem kell máshogy viselkednem, mint aki vagyok, és talán a 6 évnyi ismeretség miatt, vele kapcsolatban érzem én is azt, hogy minden porcikájában ismerem. Tudom azokat a dolgokat is, amiket őszintén utálok benne, de tökéletes emberek, hibák nélkül, nem léteznek; és úgy érzem, a hibákkal együtt is tisztán látok, és tudom, ki áll előttem. Mindezek mellett, ha személyesen találkozunk, mindig kívánjuk egymást, mindig is volt és van is vonzalom közöttünk. Amikor vele vagyok, azt érzem, hogy a közelében szeretnék lenni, meg akarom ölelni, megpuszilni az arcát, és a nyilvános helyeken pedig hirdetni akarom, hogy ő az enyém. Nem birtoklásképp értem ezt, hanem hogy ő hozzám tartozik. Történt nyáron, amikor mindketten kiléptünk komolynak vélt kapcsolatunkból, hogy egymásban találtunk vigaszt. Nem léptünk hivatalos kapcsolatba, de sok éjszakát töltöttem nála (én a szüleimmel élek), rengeteget beszélgettünk, az exeinkről is, és tudtam, hogy vele ezek a témák sem lehetnek tabuk. Le is feküdtünk, nem volt bennünk gát, nem kellett hűségesnek lennünk senkihez (már korábban szeretett volna velem találkozni, de féltem, hogy nem tudnék ellenállni neki, így nem találkoztunk, mert én soha nem csalok meg senkit). Ez a helyzet azóta is tart, lassan 7 hónapja. És ugyan nem kértük egymástól, október óta hűségesek is vagyunk egymáshoz. A kérdésem pedig azzal kapcsolatos, hogy tényleg, igazán nem szerettem volna belebonyolódni semmibe, de úgy tűnik, a ,,csak szex-típusú” kapcsolat nekem nem megy. Az elején tudtam kezelni a dolgot, de az utóbbi 1-2 hónapban már azt érzem, hogy érzelmileg is függök tőle, holott nem kellene, mert még mind a ketten fiatalok vagyunk, és nem akarom sem magamat, sem őt lekötni, mert tudom, hogy jelen állapotunkban, ,,zsigerből” menekülünk az ilyenfajta kötöttségek elől, és csak tönkreteszek mindent, ha ki akarok kényszeríteni valami többet.
Hogy őszinte legyek, nem is igazán gondolom, hogy a mi kapcsolatunk az utóbbi 7 hónapban csak a szexről szólt volna. Viszont kapcsolatban sem vagyunk, szerintem a kiábrándultságunk miatt. Mi lenne ebben a szituációban a helyes? Már nem tudom eldönteni, hogy őbenne csak egy barátom rejlik, akihez vonzódom is (bár az ő véleménye szerint mi sohasem leszünk barátok), vagy egy olyan ember, akihez idővel az életemet fogom kötni. Jelen állapotban ő nem hajlandó ,,hivatalos” kapcsolatba lépni velem, ami részemről is furcsa lenne, mert tőle már sosem fog úgy remegni a térdem, már sosem leszek olyan elvakult, ami egy részről rossz; de így, 23 éves fejjel már inkább csak jónak gondolom, mert az én véleményem szerint, legalább egyszer az életben pontosan tudnám, hogy kinek a kezét fogom, és hogy ki áll mellettem, és hogy attól az illetőtől mit várhatok hosszútávon. Nem tudom eldönteni, hogy mi tenne jobbat: mindennemű kapcsolat megszakítása vele (amivel nem tudom, elérnék-e valamit, vagy csak azt, hogy elveszíteném egy barátomat személyében), vagy folytatni ezt, amiből, őszintén szólva, én továbblépnék. Nagyon sok bennem a kérdés, kíváncsian várom válaszát. Köszönettel és tisztelettel, Réka
Kedves Réka! A levelében felvázolt kapcsolatában sok ellentmondás van. Ezt a kapcsolatot ugyanis mindkét oldalról úgy írja le, mint olyat, amihez – mint valami igen jó dologhoz – mindketten vissza-visszatérnek. Olyannyira kedvező irányban fejlődött a kapcsolat, hogy – bár „jobb híján valónak” indult, most már hűségesek is egymáshoz. Ez bizony érzelmi elköteleződésre utal. Ezt maga sem titkolja a levelében. Leírja, hogy „tovább lépne”, azaz, ha jól értem a mondatait – „nyilvános helyeken szeretném hirdetni, hogy ő az enyém”, „ő hozzám tartozik”, komoly és a külvilág felé felvállalt kapcsolattá szeretné alakítani. Ennek ellenére barátja „nem hajlandó” vállalni magát. Miért nem? Azért, mert mint írja, „mindketten kiábrándultak”? De mit jelent ez? Arról nyilván nehezebben tud nyilatkozni, hogy a barátja kiábrándultságának a hátterében mi van. Bár annyira őszinte a viszony maguk között, hogy akár erre a kérdésre is kaphattunk volna választ. De még a magáéról sem tudunk semmit. Férfiak jöttek és férfiak mentek. A jelenlegi partnere viszont maradt. Az eddigi partnerkapcsolataikból azt szűrték le, hogy együtt a legjobb. Nem véletlen, hogy utolsó partnerüktől való szakítás után is egymás karjaiban kötöttek ki. De ugyanakkor azt is leszűrték, hogy ne tegyék legitimmé a kapcsolatukat? Ha igen, akkor miből szűrték le ezt a következtetést? Miért menekülnek „zsigerből” a kötöttségek elől? Pontosabban, a párja miért teszi ezt? Mert maga, úgy tűnik, már nem szeretne tovább menekülni. Révbe szeretne érni, és úgy látja, jelenlegi partnere nem így van ezzel. Hogy mit tegyen ebben a helyzetben? Egy vagy több tisztázó beszélgetés során igyekezzen partnerét hozzásegíteni ahhoz, hogy „kiábrándultságát” feldolgozza. Ha ez nem sikerül, nyerje meg arra, hogy professzionális segítőt vonjon be ebbe a pszichológiai munkába. Ha erre sem reagál megfelelően, akkor valóban tovább kell lépnie. De nem a partnere irányában. Üdvözli Gerevich József
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: