Tisztelt Doktor Úr!
Végső elkeseredésemben fordulok Önhöz. Az intimitás útvesztői című blogjában láttam, hogy lehet Önnek levelet írni és válaszol rá.
Azt hiszem, hogy életem talán legnagyobb válságát élem át. Tanácstalan vagyok. 40 éves nő vagyok, a férjem szintén ennyi idős. 24 éve vagyunk együtt, tehát mondható diákszerelemnek a miénk. 17 éve élünk együtt, 14 éve vagyunk házasok. Viszonylag későn vállaltunk gyereket, mert előtte szerettük volna kiélni magunkat. Most 8 éves a lányunk. Mindenünk megvan. 10 éve szép családi házban élünk, mindkettőnknek jó állása van, cégautó, mobiltelefon, jó fizetés, egészség, mindkettőnk szülei élnek, egészségesek. Beutaztuk a fél világot. Állandóan színházba, moziba, kiállításokra jártunk. Nagy baráti társaságunk van. Nőként csinosnak vagyok mondható, nem híztam el, sőt inkább sovány vagyok. Ennek ellenére kb. másfél éve a férjem úgy gondolja, hogy Ő nem boldog és elhagy minket. Állítólag nincs nő a háttérben, aki kihúzná a mi házasságunkból. Illetve másfél éve a Facebookon elkezdett levelezni egy volt középiskolai osztálytársával, aki elvált nő 2 gyerekkel, munka nélkül, egy káposztásmegyeri panelben. Elmondása szerint nem történt köztük semmi, csak levelezés. Én akkor erre rájöttem, és hosszas unszolásomra megszakította vele ezt a furcsa kapcsolatot. Mégis úgy érzem, hogy ez a nő volt az elindítója a férjem megváltozásának. Ősszel elköltözött egy albérletbe, hogy gondolkozzon az élet értelméről. Jött hozzánk , ahogy éppen kedve volt. Január elején visszaköltözött, de olyan közönyösen viselkedett, hogy 2 hét múlva visszaküldtem az albérletbe. Aztán február közepén megkértem, hogy döntse el, mit szeretne, mert én már beleőrülök a bizonytalanságba. Április elsején visszaköltözött, azzal, hogy végleg hazajött és velünk képzeli az életét. Én teljesen megváltoztam, csak az Ő kívánságait lestem. Szerettem volna, ha mindenki jól érzi magát. Ő is elhalmozott ajándékokkal, virágokkal. Április végén pedig hirtelen közölte, hogy mégsem találta meg azokat az érzéseket, amelyek az elkövetkező 20 évre elegek lennének egy házasság működtetéséhez. Elhidegült tőlem, nem megy Neki a szex. Ő nem “dugni” szeretne velem, hanem szeretkezni, és jelen pillanatban ezt nem tudja megadni nekem. Nem tud boldoggá tenni. Azt mondta, hogy inkább elválik és ma visszament az albérletbe. Másik pillanatban sírva fakad, hogy nem akar válni és sajnálja, hogy fájdalmat okoz, de neki érzelmek nélkül nem működik a szex. Kapkodom a fejem, nem tudom, mi tévő legyek. Lassan a gyereket is felőrli a bizonytalanság. Mindenki azt mondja, hogy kizárt dolog, hogy ne legyen valami másik nő a dologban, mert egy férfi csak úgy nem megy el. Ő pedig váltig állítja, hogy nincs senki. Nem tudom, kinek higgyek? A férjem világ életében családszerető, rendes férj volt és most mintha nem is Ő lenne. Mindig elítélte, ha valaki elvált és elhagyta a gyerekét, most pedig ez sem érdekli. Volt egy pár alkalommal pszichológusnál is, de Ő sem tudott segíteni. Mondtam, hogy menjünk el párterápiára, de már nem hisz ebben sem. Szerinte most derült ki, hogy mi nem illünk össze. Régi, 8 évvel ezelőtti sérelmeket hoz fel. Szerinte én tönkretettem az egóját az erőszakos, határozott viselkedésemmel. Hiába mondom Neki, hogy nézzen körül, mások hogy élnek, milyen problémákkal küzdenek, úgy csinál, mintha ezeket Ő nem látná.
Nem tudom, hogy mit tegyek. Folyton azt mondja, hogy legyünk barátok, de én a férjemet látom benne. Kérem, segítsen nekem, hogy tudom megmenteni a házasságunkat. Várom válaszát.
Tisztelettel: Nóri
Kedves Asszonyom! „Végső elkeseredésre” nincsen ok, semmilyen értelemben. Hiszen ahogy olvasom őszinte leveléből, élete eddig szinte minden területen jól alakult. Egy krízis fájdalmas élmény ugyan, de nem adhat okot arra, hogy egy csapásra értelmetlennek lássa az életét. Levele nem alkalmas arra, hogy a férjében zajló folyamatokat elemezzük, nem is lenne ennek értelme. Sokkal fontosabb, hogy magára összpontosítsunk, arra, hogy ebben a helyzetben mi mozgatja viselkedését, hogyan próbálja kezelni a krízist. Nekem az az érzésem, hogy erős („szeparációs”) szorongás lett úrrá magán, amelyet a férjétől való elszakadás reális lehetősége vezérel. Vélhetően el sem tudja képzelni, hogy van élet a férje nélkül, és ez a felfogás rányomja a bélyegét a hangulatára, a mozgásterét is beszűkítve. Levele szerint egyetlen út van, a házasság megmentése, a férje visszaszerzése. Minden más út elképzelhetetlen. A házasság megmentése, különösen, ha közös gyermek van, valóban rendkívül fontos. De nem minden áron. Semmi nem indokolja ugyanis azt, hogy maga teljesen megváltozzon, és csak a férje kívánságait lesse. Azt sem, hogy „kapkodja a fejét”, és „beleőrüljön” a bizonytalanságba. Alapvetően nem házassági krízisről van szó, hanem férje egyéni kríziséről, amely azáltal vált házassági krízissé, ahogy maga reagált erre. Tudom, hogy nem könnyű egy ilyen helyzetben józanul és megfontoltan cselekedni, de most éppen erre lenne szükség. Ahhoz, hogy így tegyen, meg kell szabadulnia mindattól, ami ezt megakadályozza: bármilyen nehéz, de azt is reális alternatívaként kellene elfogadnia, hogy a házassága esetleg nem megmenthető. Paradoxon ugyan, de igaz: ha ez nem reális alternatíva a maga fejében, tényleg nem lesz megmenthető a házassága. Az, hogy egy pszichológus néhány alkalommal nem tudott férjének segíteni, nem jelenti azt, hogy el kellene vetni a külső segítség igénybevételét. A párterápiát pedig kifejezetten jó gondolatnak tartom. Különösen segíthet átdolgozni együtt töltött éveik vélt és valós sérelmeit, és segíthet új alapokra helyezni a házasságukat. Ne felejtse el, ebben a helyzetben magának kell az érettebbnek, felnőttebbnek lennie férjénél. Szurkolok ahhoz, hogy ez sikerülhessen.
Kedves Nóri! Kis híján potyogtak a könnyeim, mire a leveled végére értem. Mintha az én történetemet írtad volna meg, minden mondata igaz volt az én házasságomra is – pár évvel ezelőtt…. A kezdeti idilli környezet, a jó anyagi helyzet, utazások, gyerek…Aztán egy furcsa barátsága (?) egy hozzá nem illő nővel, akivel “nem történt semmi”, az én kérésemre gyorsan vége is lett, de utána mégis megromlott a kapcsolatunk. És 2-3 év múlva ő is “szünetet” akart tartani, hogy elgondolkozzon az életéről / életünkről (de persze nincsen senkije…). Aztán én is megváltoztam, kétségbeesetten a kedvét kerestem, mindent megtettem, gondoltam így megmenthetem a házasságunkat. Ő pedig közben hol elment pár napra, hol visszajött pár napra, átjáróháznak kezdtem már érezni az otthonunkat. A családunkban van egy (tőlünk távol élő) pszichológus, hozzá fordultam tanácsért. Érdekes, hogy ő is a férjem “saját” kríziséről beszélt. Nem akartam én sem mást gondolni, mígnem egyszer a Facebook-on a többszáz ismerőse között “gyanús lett” egy nő… Erre a férjem megfenyegetett (pedig azelőtt családját imádó mintaapa és mintaférj volt), hogy ne merjem elmondani senkinek, úgy kell tennünk továbbra is, mintha egy család volnánk. Erre én elmondtam mindenkinek, és nehéz szívvel, de beadtam a válókeresetet is. 3 évig tartó, csúnya válásunk volt. Közben a férjem egyszer vissza akart jönni hozzám – erőt vettem magamon, és már nem adtam rá lehetőséget. Bár immáron 5 éve külön élünk, ha találkozunk, a mai napig nem mer a szemembe nézni, lehajtja a fejét, amikor hozzám szól.
Őszintén kívánom, hogy a Te történeted ne így folytatódjon.