Tisztelt Gerevich Úr,
Néhány hete akadtam rá a blogjára teljesen véletlenszerűen, és arra gondoltam, – bár problémám minden valószínűség szerint nem túl egyedi, és az Ön számára szakmai szempontból sem feltétlenül komplex, mégis jó lenne választ kapni legalább egy pár sor erejéig. Elnézését kérem továbbá, ha levelem helyenként érthetetlen, már egy ideje nem Magyarországon élek és teljesen elszoktam a nyelv használatától.
Egy 23 éves lány vagyok és már a sokadik alkalommal találom magam ugyanabban a szituációban – szerető vagyok (már megint). A legrosszabb az egészben, hogy ez a tény szégyenletes módon nem azért aggaszt, mert bárminemű morális fenntartásaim lennének “szegény feleséggel” kapcsolatban, vagy mert “szétszedek egy családot”, sokkal inkább azért, mert attól félek, hogy ha képtelen leszek a közeljövőben változtatni, soha nem lesz esélyem megtapasztalni, hogy milyen egy normális, konvencionális kapcsolatban élni.
Mindig az idősebb férfiakhoz vonzódtam, de ez a még inkább kiéleződött, amikor közvetlenül érettségi után, 18 évesen, egy bőrönddel es 40 dollárral külföldre költöztem egyedül. Mivel a kultúrsokk hatalmas volt, és nagyon sokféle új impulzus ért, talán valamiféle túlélési ösztön vagy kötődni akarás által vezérelve gyakran kezdtem olyan férfiakkal kapcsolatot, akik hozzám viszonyítva valamilyen hatalmi pozícióban voltak, illetve lényegesen idősebbek voltak nálam (főnökeim, professzoraim, stb.). Ezt akkoriban pozitív tapasztalatként éltem meg, mert biztonságban éreztem magam és sokat tanultam tőlük. Habár az egészséges párkapcsolatokhoz elengedhetetlen kölcsönös emocionális kötődés abszolút nem volt jelen, soha nem éreztem, hogy bárki kihasználna, nem tisztelne.
De azóta öregedtem pár évet, lediplomáztam, stabilizálódott az anyagi helyzetem, nagyszerű barátaim vannak, tehát elvileg mar nem lenne erre szükség. Mégis, amikor nagyjából egy hónappal ezelőtt új munkahelyen kezdtem, szinte azonnal sikerült viszonyba bonyolódnom egy házas munkatárssal, akit tulajdonképpen nem is találok kifejezetten vonzónak. A “szokás hatalma-jelenség”.
Attól tartok, hogy ez a háttér túlzott mértékben befolyásolja a jövőbeli kapcsolataim minőségét, illetve életem végéig ugyanilyen helyzetekben fogok kikötni.
Nagyon köszönöm a türelmet, tisztelettel: X
Kedves X,
A szerelmi háromszögben való létezés pszichológiája közismert és mélylélektanilag is megalapozott jelenség. A freudi szóhasználat szerint „Ödipusz-háromszögről”, pontosabban, nők esetében „Elektra-háromszögről” van szó, amelyben a férj a vonzó és kívánatos apa (a görög mitológiában Agamemnon), felesége az ellenszenves anya (Klütaimnesztra). Ez a háromszög a fejlődés 3-6. év közötti időszakot tükrözi. A pszichoanalízis álláspontja szerint ez a beállítódás tartósan fennállhat, és a későbbiekben újabb és újabb kapcsolatokban rekonstruálódik, ha a fejlődés ebben az időszakban traumák hatására zavart szenved, kibillen egészséges medréből. Hogy nem lehetett zavartalan a gyermekkora, arra abból is következtethetünk, hogy tizennyolc éves korában fogta magát és egy bőrönd társaságában elhagyta az országot, elhagyta családját, barátait, élete első tizennyolc évének helyszíneit. Azaz „leszámolt” addigi életével. Feltehetően minden oka meg volt erre, bár én a maga helyében inkább pszichoterápiába mentem volna, mert akkor lehetőség lett volna a gyermekkor feldolgozása, az Elektra-helyzet rendezése, és nem kellett volna hurcolnia magával, ahogy Sylvia Plath írja, mindenhová a maga „üvegburáját”. Most ez az üvegbura elkezdte nyomasztani magát. Azért jó, hogy így van, mert végre megérett a helyzet, hogy szembenézzen eddigi életével és rendbe tegye élete tizennyolc éves korában hermetikusan lezárt „fantomjait”. Tökéletesen igaza van: ha nem kezd valamit ezzel az ismétlődő helyzettel, élete végéig kénytelen lesz újra és újra létrehozni ugyanazt a gyermekkori szituációt. Arra biztatom, legyen bátor, vágjon bele ebbe az időutazásba (lehetőleg szakember segítségével), helyezze új alapokra az életét. Üdvözli Gerevich József
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: