Kedves Doktor Úr!
Nagyon régen írtam igazi levelet, így most megragadtam az alkalmat, és írok Önnek. Egyetlen levelet írtam azért az utóbbi időben, a gyermeknek, akit elvesztettem. Nem magamtól származott az ötlet, hanem a közelmúltban olvastam egy könyvet, amelynek a címe “Levél egy meg nem született gyermekhez” volt. Ez adta az ötletet, hogy én is írjak az elvetélt kisbabámnak. Nagyon tetszett a könyv, egy nő története volt, aki akaratán kívül teherbe esett. Nem akarta a gyereket, először el akarta vetetni, de meggondolta magát. Folyamatosan beszélt, írt neki. Nem volt biztos magában, nem akart feleség és anya lenni, de a gyermeket szerette. Nem kívánta az anyaságot és az evvel járó kiszolgáltatott helyzetet, független szeretett volna maradni. És mégis, egyedülállóként is vállalta volna az anyaságot. Az orvosa figyelmeztette, hogy jobban kellene vigyáznia a magzatra, de ő nem vigyázott, folyamatosan veszélybe sodorta. Titokban talán reménykedett az elvesztésében. A gyermek végül nem született meg, a nő pedig belehalt az elvesztésébe.
Amikor ezt a könyvet elolvastam, még nem sejtettem, hogy hamarosan velem is hasonló fog történni. Mégis pontosan tudtam, min megy keresztül ez a nő. Az anya a magzatot nem egy osztódó sejtnek látja soha. Már az első perctől kezdve egy kisbabára gondol, aki esetleg pont olyan, vagy hasonló, mint a már meglévő gyermeke. Hiába mondják – és persze mondogatják rendületlenül – hogy ez nem is gyerek, csak egy sejtcsomó, ami talán rosszul fejlődik. A természet szelektál, szerencsére. Az anya számára azonban olyan – és csak az anya számára olyan – mintha tényleg valaki meghalna, és belőle hal meg, amiért magát okolja, természetesen. A testét, ami nem volt kellően befogadó és a lelkét, ami nem volt elég erős. Úgy gondolom, gyakran érezhetik így a nők.
A nő a történetben végül láthatta a halott kisbabáját, ami valóban nem is hasonlított egy gyerekre, egy pár hónapos embrió volt “csak”. Mégis ragaszkodott hozzá a végsőkig, nem adta ki a kezéből.
Én sem voltam felkészülve erre a gyermekre, de elfogadtam a jövetelét. Melyik volt a nehezebb, elfogadni, hogy jön, vagy elfogadni, hogy elment? Az utóbbi volt a nehezebb.
Az első terhességem 9 hónapja alatt a legkülönlegesebbnek azt éreztem, hogy nem én irányítottam a dolgokat, olyan volt, mintha egy sokkal hatalmasabb erő átvette volna a vezetést és a szülés alatt ez az érzés fokozódott. Lehet mondani, hogy a természet tette a dolgát és én csak hagytam, hogy megtörténjen. Csodálatos, semmihez nem hasonlítható állapot ez. Az áldott állapot. Az orvos azt mondta, hogy kevesen tudnak így szülni, erre nagyon büszke voltam.
A második terhesség befejeződése után, most, majdnem 3 héttel később felmerült bennem, hogy talán most sem én irányítottam. Nem én döntöttem el, hogy vége legye, mint ahogy azt sem én döntöttem el, hogy elkezdődjön. Hogy is dönthetnék én egy ilyen fontos kérdésben, gondoltam.
A levelet a kisbabámnak nem volt hova feladni, én még soha nem írtam halottnak levelet. Most elraktam egy fiók mélyére. Oda, ahol a legfontosabb dolgaimat tartom.
Örülök, hogy most írhattam Önnek igazi levelet és köszönöm, ha elolvassa.
Üdvözlettel: Eleonóra
Kedves Eleonóra! Levele nem segélykiáltás, még csak tanácskérés sem. Talán választ sem vár rá, és bevallom, nem könnyű bármit is reagálni rá. Ritkán olvas az ember ilyen őszinte hiteles sorokat az anyaságról, az anya-gyermek kapcsolatról, a szeretetről, a veszteségekről. Örülök, hogy nemcsak a fiók mélyére tette ezt a levelet, hanem elküldte nekem. Így legalább egyet tehetek: közkinccsé teszem. A legmegrendítőbbek azok a sorai, ahol felteszi a kérdést, mi volt nehezebb, elfogadni, hogy jön, vagy elfogadni, hogy elment. És az utóbbira szavazott. Ugyan nem könnyű a semmiből jött jövevényt befogadni (mondhatja bárki az ellenkezőjét), meg kell őt ismerni, fel kell őt fedezni, és ami a legeslegnehezebb, újra kell élni a saját születésünk és felnövésünk gyötrelmes pillanatait (ezért is állnak ellen ennek mindazok, akik nem vágnak bele ebbe a különleges utazásba). De megéri, mert olyan élménnyel leszünk gazdagabbak, amely semmivel nem helyettesíthető. Viszont /leendő/ gyermekünk elvesztésével egy kicsit mi is meghalunk, meghalnak bennünk a le nem élt életek, lehetőségeink meg nem valósuló alternatívái, mindaz, ami nem lett belőlünk, mindazok, akikkel nem találkoztunk, akiket nem szerethettünk, akik nem lettek életünk ilyen vagy olyan részei. Ezt a levelet minden szülőnek és leendő szülőnek szeretettel ajánlom! Gerevich József
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: