Két szék között

Tisztelt dr. Gerevich József! Hosszas önmarcangoló tépelődés után jutottam el odáig, hogy talán külső segítségre lenne szükségem. A tanácsát szeretném kérni.

40 éves nő vagyok, a férjem 55. Most lesz a 10 éves házassági évfordulónk, 11 éve vagyunk együtt. Egy szeretetteljes, harmonikus kapcsolatban éltem a párommal. Mindketten energikus, lendületes emberek vagyunk. Bár én művészember vagyok, így lelkileg cizelláltabb, más energiaszinten élő ember. A párom a “földön” jár, de szükségem is volt erre, hogy talajhoz is érjen a lábam. A páromra felnézek, köztiszteletben álló ember, komoly szakmai karrierrel. Nagyon humánus, jó ember.

Sajnos gyermekünk nem született, 2 sikertelen lombikprogramon vagyunk túl. Bár nekem sokáig kellett várnom az érzést, a gyermek hiányát.

Egy külföldi munkalehetőségre hívta fel a férjem a figyelmemet, mely tökéletesen a profilomba vág. Megpályáztam, megnyertem. Egyébként is szeretek úton lenni, kalandvágyó ember vagyok, így bátran vágtam bele, a házasságunkat nem féltettük, mert tudtuk, erős lábakon áll. Hazajártam gyakrabban, ő is volt nálam kinn.

A munkámmal kapcsolatban megismertem valakit, rögtön szimpatikusak voltunk egymásnak. Úgy alakult, hogy 2 hónapra rá szerelembe estünk. A szerelmem már 4 hét után azt szerette volna, hogy elváljak, szinte kiborult, amikor a férjem meglátogatott, 2 heti ismeretségünk után. Karácsony táján nem bírtam tovább, el kellett mondanom a férjemnek. A korrektség ezt kívánta tőlem. A férjem először nem akart hinni a fülének, szinte fel sem fogta. Két nap múlva elkönnyezte magát, hogy ne rúgjam fel a szép 10 évünket, amit közösen építettünk fel.

A férfi, akit megismertem, karácsonykor autóba ült, nem bírta a hiányomat, és meglepett Magyarországon, hogy lásson. Ezt a meglepetésszerű látogatást ünnepekkor, hirtelen nehéz volt felfogni. Hiszen együtt a család, mindenki várt haza, beszélgetések, örömteli pillanatok. A barátom megjelenése kikényszerítette belőlem a vallomást, féltem nehogy valami butaság történjen, inkább elmondom őszintén, mi történt.

A férjem megbocsájtott, bár nagyon fájt neki.

Visszamentem külföldre, próbáltam szakítani, nem sikerült. Bár a barátom szinte nálam lakott, volt pillanat, amikor próbáltam elküldeni, hogy menjen el, mert szerettem volna a férjemmel beszélgetni. Nem volt hajlandó. Sírhattam, zokoghattam, ott maradt. A férjem februárban mondta, hogy ott van nekem az a másik férfi, váljunk el. A gondolata, hogy elveszítem, szomorúsággal töltött el. Szabadságomon hazajöttem, kibékültünk.  A férjemmel szinte naponta tartottam a kapcsolatot, fontos volt számomra, hogy megbeszéljük a napi történéseket.

Sajnos az új kapcsolatnak nem tudtunk véget vetni. Egy szenvedélyes szerelem a miénk. Akivel együtt tudok szárnyalni, akivel közös a gondolat, aki sokkal inkább lehetne társam, mint a férjem. Szinte 5 hónapot éltem egy másik férfivel. Mintha egy másik életet éltem volna. Sok mindenen keresztül mentünk, voltak vitáink is, a rózsaszín köd már elpárolgott, de a szerelem ott maradt, és olyan, mintha egy életen át ezt a férfit kerestem volna. Ő is ugyanezt érzi. Ezt éreztük mindketten az első pillanattól.  Egyébként ő 53 éves, a feleségét 5 éve veszítette el, 2 gyermeke van. Ők megismertek, elfogadtak és szeretnek. Úgy jöttem haza, hogy visszamegyek. Az első pillanattól úgy érzem, ő lesz a gyermekem apja. Látom az új kapcsolatban a gyermek lehetőségét, a házasságomban sajnos nem érzem. Bár nem gondoltam soha úgy, hogy a gyermektelenül az életem boldogtalan.

A férjem óriási szabadságot ad nekem (én is neki), ez volt az alapja a házasságunknak. Soha nem akartuk a másikat semmiben akadályozni. Persze nem testi szabadságra gondolok, lelki szabadságra. Én a munkám miatt sokat utazom, de mindig jó volt hazatérni a kis szigetünkre.

El kell árulnom, néhányszor a házasságomban volt kitekintésem. Jó a férjemmel szexuálisan, de nem olyan teljes, amilyen lehetne. Én sokkal gyakrabban igényelném, ő kevésbé. Sőt, ritkán voltunk együtt.

Az Édesanyám pillanatok alatt megérezte, hogy megismerkedtem valakivel, egy társaságban voltunk, és rögtön tudta ki az. Ő, 9 hónapig haragudott rám, időnként nem beszélt velem, cinikus volt és bántó.

Közel 3 hónapja itthon vagyok. Minden nap beszélek a barátommal, ő is sok mindenen átment. Eleinte birtokló volt, most már elengedőbb, hiszen tudja, a pillangót, ha tűre tűzik, mit sem ér. 3 hónapja, minden nap beszélünk, telefonon, skype-on. Én felhúzódok az elefántcsonttoronyba, nem volt közös program a férjemmel, nem voltam rá nyitott.

Úgy szerettem volna beszélni a férjemmel, a belső gondolataimról, mindig nyitott ember voltam. Elmondtam a belső érzéseimet, azonban, amióta hazaérkeztem, belém fagyott minden. Nem tudtam szinte semmit mondani. 3 hónapja szinte élettelenül néztem ki a fejemből. A munkámat elvégeztem, eljártam futni, de azon kívül, az élet megállt. Nem akarok találkozni az emberekkel, nem vagyok nyitott senkire, csak egy valaki jár a fejembe, az, akivel nem merem leélni az életemet, mert nem vagyok képes kilépni a házasságból. Mindig úgy éreztem, hogy a “szent házasságba” léptem bele és nehéz magam mögött hagynom a közös álmot.

Az utóbbi hetekben próbáltam kezdeményezni a beszélgetést itthon, de csak addig jutottam, hogy boldogtalan vagyok. Sokat sírtam.

A férjem elém állt, és azt mondta, hogy elenged. Nem szeretne a boldogságom útjába állni. (Bár ő nem tudja, hogy az a kapcsolat folytatódott tavasszal tovább és lélekben ott járok, nap mint nap) Azt mondta, hogy ez így nem mehet tovább. Mert látja, hogy nem vagyok önmagam. Nem tudtam kimondani neki, azért, mert nem vagyok itt lélekben. Hogy egy másik férfival vagyok nap, mint nap.

Belém szorult a szó, csak sírtam, másnap tudtam csak megszólalni és a világ fájdalmát éreztem magamon. Mondtam neki, még ugyanaz a lány vagyok, van bennem élet, csak ő nem látja. Mondtam, hogyha még egy piciny szikra van közöttünk, nem érdemes a kapcsolatot életre kelteni? Az elvesztésének a gondolata nagyon fájt. Mindig arra gondoltam, hogy vajon nem lesz-e egyedül nélkülem? Hogy nehéz egy 55 éves embert magára hagyni, elhagyni. De tudom, ez butaság. Hiszen ő társasági ember, sokat sportol, biztosan megtalálná a párját és nem lenne egyedül. Olyan józanul, intelligensen, szépen beszélt velem, hogy elenged, hogy akkor is néztem kívülről, hogy én ebbe az emberbe szerettem bele, aki soha nem birtokló, aki elengedi a szeretett embert is, ha kell, de soha nem láncolna magához.

Kértem a külföldön élő barátomat, hogy most ne írjunk egymásnak, ne beszéljünk. Kértem tőle 2-3 hét szünetet. Kíváncsi voltam, hogyha csak a férjemre koncentrálok, ha minden energiámat ráfordítom, ha igyekszem a másik férfit picit mellőzni, akkor mennyire hiányzik az új kapcsolat és vajon életre kelhet-e a házasságom? A barátom is zokogott, nem akarta elfogadni a kérésemet, de kénytelen volt. Bár így is írt néhányszor, rövideket, igyekeztem nem reagálni rá.

Rögtön az első nap már a férjemmel sokkal jobb volt, nyitottunk egymás felé. Már közös programot is szerveztünk. Voltunk együtt szexuálisan is. Nem volt fergeteges, de olyan volt, mint mindig. Fergeteges? Miket írok? Semmilyen volt és néhány perces.

De így is, minden pillanatban csak a barátomra gondolok, minden percben. Bármit teszek, mindig az ő szavaira gondolok. Hiányzik a humora, a kedvessége, a közös szárnyalás, hogy a gondolatunk egy tőről fakad. A barátom dinamikus személyiség, tele élettel, tenni vágyással, aki mellett igazi Nőnek érzem magam, aki számomra a Férfi.

Újabb 9 hónapos külföldi munka előtt állok, egy másik országba megyek. A férjem örül neki. Mert tudja, hogy kiteljesedek a munkámban, a hivatásomban. A barátom jönne utánam dolgozni.

A barátom és én szenvedünk. Kiderült, hogy a férjem is szomorú volt, beszélt ő is a fájdalmáról, azt mondta, hogy az új szerelem megváltoztatott. Nem az vagyok, aki egykor voltam.

Nehezen találom a helyem. Kilátástalannak érzem a jövőmet. Butaság lenne mindenki szerint felmondani a külföldi szerződésemet, azért hogy itthon maradjak egy kicsi városkában, a férjem mellett, ami nekem munka szempontjából soha nem jelentett semmit, ez csak egy sziget volt. Az otthon szigete.

Annyi mindent tudnék még leírni, amit csak személyesen lehetne elmondani. Az elmúlt 3 hónapban gondoltam arra is, hogy talán eddig tartott az életem és kiszállok. Mert nem tudom megoldani a problémámat. Nem látom a kiutat. Most egy kicsit jobban érzem magam, 1 hete, hogy egymás felé tudtunk fordulni a férjemmel, de mindig egy másik férfi jár a fejemben. Nem vagyok őszinte. Már magam sem tudom, kihez.

Mit tanácsol? Nem is olyan bonyolult, ahogyan én látom?

Sokat írtam, ne haragudjon!

Várom szíves válaszát! Egy kétségbeesett lány….B.I.

Kedves B.I.! Köszönöm levelét, amelyben pregnánsan jelenik meg egy nő, aki őrlődik két férfi között, döntésképtelen. Ennek következtében hárman is szenvednek ettől a helyzettől. Ha jól értem levelét, a férjével való kapcsolat a kezdetektől nem volt tökéletes, főleg a szex terén, és ezt külső (alkalmi vagy tartós) férfikapcsolatokkal kompenzálta. Így indult a legutolsó is, de itt nem a megszokott forgatókönyv szerint zajlottak az események. Beleszeretett a szeretőjébe, aki minden tekintetben megfelelő partnernek tűnik, magát idézve „mintha egy életen át ezt a férfit kereste volna”. Bár – szerényen megjegyzem – új partnere meglehetősen erőszakosnak bizonyult, amikor karácsonykor meglátogatta magát; mintha a maga szempontjai nem számítottak volna az adott helyzetben (én ezen azért elgondolkoznék). Jelenlegi dilemmájának központi gondolata az, hogy a „szent házasság” ideáját nem szeretné feladni, miközben minden porcikája arra vágyik, hogy feladja azt. Egy idea áll szemben tehát a hús-vér valósággal. Minden nagy döntés nyereségekkel és veszteségekkel jár. Úgy látom, maga úgy szeretne nyereségeket, hogy közben nem szeretne veszteségeket. Ez azonban nem megy. Ezt maga is látja, mégis foggal-körömmel ragaszkodik a férjéhez és a szeretőjéhez is. Ilyenkor szokták barátok azt mondani, „csak nehogy két szék között a pad alá essél”. Nézze, beleszeretni bárkibe lehet, főleg ha az un. kamasz vagy projektív szerelemről beszélünk, amikor az ember lánya vagy fia rávetíti kedvesére mindazt, amit látni szeretne benne-rajta. De ez még nem elég a tartós érzelmi elköteleződéshez. Utóbbihoz alapos, józan, objektív mérlegelésre van szükség. Ez utóbbit nagyon hiányolom a leveléből. Tipikusan abban a lelkiállapotban van, amelyen túllendülni egy levélváltással nem lehet. Hiszen hosszabb elemzést igényel, miért ragaszkodik annyira a férjéhez és miért olyan fontos az új szerelem. És miért vannak még – negyven évesen is – kamaszokra jellemző érzései. Mindenképpen egyéni konzultációt, esetleg pszichoterápiát javasolok szakemberrel. Ketten többre mennek, mint maga egyedül két férfi között. Üdvözli Gerevich József

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet: