Tisztelt Doktor úr!
A “Kitörés a látszatkapcsolatból” című levélváltása kapcsán kezdtem el gondolkodni azon, hogy megosztanám Önnel a történetemet. Korábbi leveleket átolvasva úgy láttam, Ön általában arra biztatja a nőket, lépjenek tovább egy már nem működő házasságból, legyenek szabadok, nyitottak, hiszen vannak még lehetőségek. Esetemmel kapcsolatban szeretném tudni a véleményét. Úgy érzem, részben nagyon tipikus a mi esetünk, ezer ilyet lehet olvasni, hallani, de valahol talán speciális is. Vagy rosszul érzem?
46 éves vagyok, a férjem 60. 12 éve tart a házasságunk, mindkettőnknek a második. Az első házasságom nem miatta, de akkor ért véget, amikor őt megismertem. Mindenképpen eljöttem volna az előzőből, akkor nekünk már viszonyunk volt, de ő nem ígért nekem semmit. A viszonyból házasság és 2 közös gyermek lett, most 11 és 8 évesek, a nagylányom, az én “hozományom” a házasságba, 19 éves, egyetem előtt áll.
4 évvel ezelőtt mélypontra került a házasságunk, bennem elmúlt a szerelem és úgy éreztem, nem vette át a helyét a szeretet. A szerelemmel a vágy is kihunyt. A férjem állása megszűnt, én főállású anya voltam, kényszervállalkozásba kezdtünk, amely nem volt jövedelmező, adósságok, létbizonytalanság. Ekkor megismertem valakit, akivel azonnal egymásba szerettünk, de még hónapokig próbáltuk titkolni, magunk előtt is, elfelejteni, persze nem sikerült. Viszonyt kezdtünk. A férjem szenzitív ember és nagyon jól ismer engem, néhány hét után a jelekből rájött, mi történt (itthon sokat veszekedtünk és én “belefogytam” a szerelembe, úgyhogy talán nem volt olyan nehéz összerakni).
Közben egy velem kb. egyidős, egyedül élő nő szerette volna közelebbről megismeri a férjemet (Nem volt nehéz ismerkednünk, mivel üzletet működtettünk). Én is kiszúrtam ezt egy-két jel után. Tudtam, hogy a férjemnek hízeleg a dolog. Amikor külföldre kellett utaznia egy eseményre, amely után éjszaka egyedül vezetett volna haza, hiszen én a gyerekek miatt nem mehettem vele, javasoltam, vigye el magával ezt a hölgyet, akivel egyébként én is megismerkedtem, kedves, diszkrét, intelligens nő. Hazaérkezésük után kezdődött a viszonyuk, amelyet a férjem utólagos véleménye szerint én azért támogattam, hoztam össze, hogy a saját lelkifurdalásomat csillapítsam, vagy igazoljam a saját viszonyomat. Elolvastam dr Szilágyi Vilmos könyvét a nyitott házasságról, ugyan nem úgy indultunk, de úgy gondoltam, tekintettel a kialakult helyzetre, mégis megvalósítható lenne, azzal az “aprócska” eltéréssel, hogy a szerelmem felesége nem tud semmiről. Magával ragadott az az őszinte, felszabadult, hazugságmentes légkör, amelyet egy ilyen házasság adhat. Van tapasztalatom a viszonyokról és úgy éreztem, öreg vagyok már ahhoz, hogy titokban, laposkúszásban közlekedjek a városban, ha a szerelmemet látni akarom. A férjem megalkudott a helyzettel, azzal a feltétellel, hogy vele is létesítek szexuális kapcsolatot és mivel kisvárosban élünk, diszkrétek leszünk, tehát nem sétálunk kézen fogva a fő utcán. Ő addigra már annyira belebonyolódott abba a kapcsolatba a hölggyel, akit az én barátnőmnek neveztünk (a gyerekek ajándékot kaptak tőle, én vele mentem színházba, mert a gyerekek miatt évekig nem tudtunk esti programokon együtt részt venni a férjemmel), hogy bár az érdeklődése szellemileg és szexuálisan is lanyhult a hölgy iránt, nem tudott kihátrálni a kapcsolatból, és egyszer azt is bevallotta, azért is fenntartja, hogy az én viszonyom miatt kiegyenlített legyen a helyzet. Válásról nem beszéltünk, mindig biztosítottam a férjemet, hogy nem akarom elhagyni, a gyerekeket együtt akarjuk felnevelni. Ezt a hölgy is tudja.
Úgy éreztem, így kerek a világ: ami itthon hiányzott, a spontán vágy, a szenvedély, azt megtaláltam máshol. De a viszonyunk nem csak a szexről szólt: szerelmesek voltunk, egy együttlétünk számomra maga volt a Szerelem, a szerelmem pedig olyan élményeket kapott tőlem, amelyeket eddigi életében még senkitől (53 éves, 28 éve él házasságban). Kínlódtunk egy-egy hosszú hétvégén, féltékenyek voltunk. Hétvégén vagy este soha nem mentünk el itthonról, sem én, sem a férjem, én nem mehettem, hiszen a szerelmem nős, egy gyermekük már felnőtt, a férjem pedig azért nem ment, mert velünk akart lenni, a családja fontosabb.
Fél évvel ezelőtt a viszonyunkat be kellett fejeznünk, a munkám miatt szinte soha nem tudtunk találkozni, én nem tudtam feloldani magamban azt a tényt, hogy a szerelmem egy minden tekintetben kimúlt házasságból nem tud kilépni azért, hogy megfeleljen a környezete, a családja elvárásainak és nehogy elveszítse a felnőtt gyereke szeretetét, Mindezt úgy, hogy én magam nem tudok és nem is akarok kilépni a házasságomból. Ő – állítása szerint – csak miattam változtatna. A gyerekeket lehetetlen egymástól vagy bármelyikünktől elszakítani. Én egyedül nem is tudnám őket eltartani. Ezzel egy időben a férjem is besokallt: követelte a viszony befejezését, mivel a mi szexuális életünk megszűnt, szerinte nem voltam elég türelmes, szerintem pedig az utóbbi évek együttlétei mindig nagy önuralmat követeltek tőlem, korai magömlés, elégtelen merevedés, behatolás-képtelenség miatt, követelte a szerelmemtől kapott ajándékok, apró tárgyak, könyvek eltávolítását a lakásból, mondván, nem akar azzal a férfivel együtt élni, ő szinte már beköltözött hozzánk. Bepánikolt, amiben szerintem szerepe van a korának is, az öregedéssel kapcsolatos érzéseinek. Ugyanis 2 éve kapott egy figyelmeztetést, TIA (átmeneti agyi keringési zavar) formájában, ami ha jól tudom, az agyvérzés előszobája. Ekkor már volt állása, ami nagy stresszel járt. Megígértette velem, hogy haláláig vele maradok, én szórom szét a hamvait. A kör bezárult.
A viszony lezárása után 2 héttel a férjem és a szerelmem felesége kapott a munkahelyére egy-egy névtelen levelet, amelyben gunyoros formában utal valaki a viszonyunkra. Nálunk – ugye – nem volt meglepetés, de a másik oldalon robbant a bomba. Ugyan voltak pletykák rólunk, amelyeket a feleség is hallott, legalábbis ezt állítja utólag, de cinikus megjegyzéseknél nem jutott tovább a férjével, hogy megbeszéljék a dolgot. Náluk nincs vagy őszintétlen a kommunikáció. A feleség a levél után találkozót kért a férjemtől. Amikor kiderült, hogy a férjem tudott a viszonyról, amely évekig tartott, akkor jött még egy döbbenet számára. Számomra pedig akkor, amikor ezek után megkérdezte a férjemet, hogy akkor úgy gondolja, volt szexuális kapcsolat is a férje és köztem? Ön szerint….?
Azóta fél év telt el, szinte mindennaposak a viták, megjegyzések náluk, a válás is szóba került, de még egyik fél sem lépett… S hogy ezt honnan tudom? Onnan, hogy pár hét kihagyás után felhívtam a szerelmemet, gyakran beszélünk, vagy írunk. Ő sosem “zaklat”, mindig megvárja, hogy én jelentkezzek. Tudomásul venné, és tiszteletben tartaná, ha én minden tekintetben vissza akarnék térni a házasságomba, ezért hagyja rám a kezdeményezést. Sem az érzelmeink, sem a vágyaink nem változtak azóta, holott nem találkoztunk négyszemközt, látni is csak futólag, véletlenül, autóból látjuk egymást. Szexuálisan ő sem tért vissza a feleségéhez, én sem a férjemhez. A viszonyunk csak akkor kezdődhetne újra, ha a szerelmem elköltözik vagy elválik, ezt nem mondtam ki, de szerintem ő is tudja. A férjem pedig arra jutott, hogy ez a nagy őszinteség nem volt jó, jobb a titokban tartott viszony, ha esetleg még akarok ilyet csinálni… Ő büszke ember, ez a viszony nagy csapás volt az önérzetére.
A szexet kivéve minden működik a házasságunkban: sokat beszélgetünk, együttműködünk a mindennapokban, nem is menne másképp egy ötfős család ellátása. Általában béke van, de vita esetén kiderül, hogy a mélyben bizony ott van a sérelem. A férjem a szakmájában okos, más területeken művelt, a család, a gyerekek a legfontosabbak számára, van okom felnézni rá. Mióta megijedt, hogy elveszít engem, szinte naponta mondja, mennyire szeret és gesztusokban is kifejezi. Én képtelen vagyok testileg viszonozni az érzéseit és tapasztalataim alapján ez olyasmi nálam, ami ha egyszer elmúlt, nem éled fel többé. Ő persze a kívülálló harmadikat hibáztatja mindezért, szerintem nélküle is bekövetkezett volna. Ugyanis nem a harmadik miatt romlik meg egy egyébként jól működő, minden igényt kielégítő házasság, hanem a harmadik akkor lép(het) be, amikor valami hiány keletkezik a házasságban. Nálunk egyszerűen eltelt az idő, elérkeztünk oda, amikor átalakulnak a házasságok, ám a viszonyom miatt lehetőségem nyílt még nagy szenvedélyek megélésére, amelyek nagyon hiányoznak, a férjem pedig féltékenységből úgy akar viselkedni, mintha ifjú házasok lennénk, pl. összekulcsolja az ujjainkat az utcán, demonstrálva az összetartozásunkat, szerintem meg azt, hogy az övé vagyok, birtokolni akar engem. Én viszont nem tudok, és nem is akarok mással szeretkezni, csak a szerelmemmel. Rémisztő arra gondolni, hogy már soha nem lehet részem a szerelmi örömben, hogy vége, ennyi volt… A férjemnek megvan a lehetősége annál a hölgynél, de ő már nem vonzza igazán, szex közben egyébként is mindig rám gondolt… Mondtam, hogy ha valaki mással lehetősége adódna, használja ki, ne fossza meg magát legalább ő ezektől az örömöktől, csak azért, mert én nem tudom neki megadni. Az élet véges… De egyelőre nincs ilyen lehetőség, és ő nem is keresi. Én még türelmes vagyok, várom a fejleményeket, meggyőződésem, hogy a szerelmem a felesége nélkül nyugodtabb életet élhetne és velem vagy mással, de még lenne lehetősége a szerelem megélésére. Ha együtt maradnak, akkor sajnos el kell köszönnöm.
Most itt van 5 boldogtalan ember, beleértve a férjem barátnőjét is, hiszen ő sokkal többet szeretne kapni a férjemből, mint amennyit kap.
Kedves Doktor úr, Ön szerint hogyan tovább?
Bocsássa meg a levél a hosszúságát és arra kérem, ha felhasználja is a levelet, szerkesztett formában és a nevem nélkül tegye!
Köszönöm, ha egyszer megtisztel a privát vagy nyilvános véleményével.
Üdvözli, és minden jót kíván Önnek:
Lili
Kedves Lili! Köszönöm hosszú levelét, amelyet vágatlanul közlök. Minden mondata fontos, nem éreztem, hogy ismétli magát, jobb, ha az olvasó a teljes szöveg ismeretében alakítja ki a véleményét a maga által megosztott helyzetről. Mindenekelőtt előre kell bocsátanom, hogy egyáltalán nem minden, férjével elégedetlen nőnek javaslom azt, hogy lépjen tovább, lépjen ki a házasságából, a maga esetében sem javaslom ezt. Hiszen ahogy írja, férjével való kapcsolata jól működik, tiszteli is őt, ráadásul a jelenlegi helyzetben, annyi bonyodalom után, férje még szerelméről is biztosítja asszonyát. Levelében több ellentmondást érzek. Például leírja, hogy szakított házasságon kívüli partnerével, két okát is megnevezve: egyrészt a munkája miatt nemigen tudtak találkozni, másrészt zavarta magát partnere kötődése feleségéhez. Ugyanakkor maga javasolta a nyitott házasság modelljét, amely láthatóan boldoggá tette magát, így „látta kereknek a világot”, írta eufórikusan. Nem világos, hogy miért lett ebből elege, mi történt, ami miatt már nem tudta (és maga nem tudta, hiszen a többi szereplő elfogadta a maga által kezdeményezett felállást) fenntartani ezt a helyzetet, és még a botrány kitörése előtt szakított. Egyébként természetesen nem igazán nyitott házasság volt az, ami létrejött maguk között, hiszen, mint később kiderült, férje külső kapcsolata ellenére soha nem tudott ezzel a helyzettel azonosulni. De más kérdőjelek is megfogalmazódtak bennem. Hogyan lehet, hogy férje iránti szerelme elmúlásával a szeretet is megszűnt? Azután: felnőtt családanyaként „azonnal beleszeret valakibe”; ezzel az „azonnal-lal” van bajom: ha azonnal képes beleszeretni valakibe, az egy pszicho-szakember számára egyet jelent azzal, hogy projektív, a kamaszokra jellemző szerelem jellemzi magát. Hiszen „azonnal” nem ismerheti meg a másikat. Emiatt nem tudom, milyen alapja lehet kettejük hosszú távú érzelmi elköteleződésének. Légvárnak érzem, luftballonnak, amely bármikor kipukkanhat, ahogy a férjével való szerelme is egyszer csak kipukkant. Az meg kifejezetten riasztó nekem, hogy „rémisztőnek” tartja azt a gondolatot, hogy „soha nem lesz része a szerelmi örömben”. Ha a maga számára – felnőttként – a projektív szerelem a nagybetűs SZERELEM, azaz olyan érzés, amely idealizálja a másikat, és valójában a szerelembe szerelmes, és nem a tényleges másikba (hiszen, ahogy korábban említettem, nem is ismerheti a másikat), akkor erre csak azt tudom írni, hogy messziről kerülje el az azonnali szerelmi érzéseket fellobbantó kapcsolatokat. Sokkal fontosabb lenne a jelenlegi helyzetben önismereti kérdéseket feltennie: hogyan lehet, hogy első házasságából úgy sétált be a második házasságába (ahol két közös gyermekük is lett), hogy nem dolgozta fel annak tanulságait, majd 12 év házasság után úgy szűnnek meg érzései a férje iránt, hogy fel sem vetődik magában, talán van valami érzelmi zavar magában, amivel foglalkozni kellene és nem belemenekülnie egy újabb projektív szerelembe, meg sem próbálva a férjével való kapcsolatát rendezni. Bocsásson meg a kritikai megjegyzéseimért, de még egyet idebiggyesztek levelem végére: nem érzem döntéseit átgondoltnak, felelősségtelinek, komolynak. Ezzel kellene szembenéznie. Sok sikert kívánok hozzá! Üdvözli Gerevich József
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: