A férjem tavaly júniusban jelentette ki, hogy válni akar. (Ezt azóta sem tette meg, bár verbálisan szinte naponta ezzel fenyegetőzik.) Azt hittem, meg tudjuk oldani a problémáinkat, de most lassan eljutottam odáig, hogy elengedjem őt… A férjem és én két nagyon különböző ember vagyunk. Én egy alapvetően társaságkedvelő, érdeklődő ember vagyok, szeretek jönni-menni, kulturális rendezvények, író-olvasó találkozók, művészfilmek, vagy kis jó buli, egy kis borocskával és tánccal fűszerezve… Ezek lennének a kedvenc elfoglaltságaim, de szinte bármi jöhet: szívesen kertészkedem, varrogatok, sétálok a természetben, beszélgetek a gyerekeink barátainak a szüleivel. Egyszóval: szeretek élni. A férjem viszont nem szeret társaságba járni, és úgy „en bloc” semmi se érdekli. Hetente egyszer eljár focizni, meg elbüggyög a kertben (az anyjáéban), ennyi az egész. A férjem tulajdonképpen soha nem volt számomra „partner”, sajnos az ágyban se igazán.
Akkor miért vagyok vele már 13 éve, egyáltalán, minek mentem hozzá? A válasz egyszerű: mert szeretett engem. Őszintén, igazán, és mivel kitartóan járt utánam, én is megszerettem őt. Sőt, a mai napig szeretem. És tisztelem is. A férjem ugyanis kiváló apa, és megbízható társ volt eddig. Én egy kissé link vagyok, szerinte nagyon link, szerintem egyszerűen csak nem kell annyit görcsölni. Vannak dolgok, amikben igaza van. Hogy is jellemezhetném magam? Én nem vagyok az a „jó asszonyka”, képtelen vagyok annyira tisztán tartani a lakást, ahogy általában más nők; nem főzök minden nap; megesik, hogy nincs tiszta alsónemű… A lelkiállapotom is eléggé ingatag, az utóbbi években gyakran voltam depressziós (sajnos olyan munkám volt, amit otthonról kellett végeznem, és ebbe, meg a két gyerek születése utáni otthonlétbe kicsit belezakkantam. El is híztam. De mindig igyekeztem magamon segíteni, kimászni a depressziókból. Az én támaszom, az én váram a férjem, és a két gyönyörű gyerekünk volt. Megértem, hogy beleunt, hogy elfáradt. Abba is belefáradhatott, hogy állandóan nyaggattam, hogy jöjjön velem, mozduljunk ki. Nem csak magamért könyörögtem (az utóbbi években kezdtem úgy kinézni, mint egy szingli, mindenhova a barátnőmmel járkáltam, kisvárosban lakunk, ez kellemetlen. Magányosnak is éreztem magam). Szóval nem csak magamért könyörögtem, hanem érte is: ő egy nagyon okos ember, kiváló képességekkel, csak sajnos azt a nagy eszét nemigen akarja használni. Nem akar fejlődni, nem akar tanulni, valami újat, valami mást. Olyan, mint egy befőtt… De én azért nem akarok befőni mellette!!! A házasságunk alatt mindig úgy éreztem: egy madár vagyok, aranykalickába zárva. Egy-két éve untam meg: találtam egy barátnőt, és vele járok ki… Úgy éreztem, megfulladok, az a nő nem én voltam. Mégis neki lett elege. És én mégis meg akarom menteni a házasságunkat. Mert nekem szükségem van rá, arra a biztonságra, amit nyújtani tudott. Még sok minden árnyalja a dolgot. Például szexuális probléma, ami a férjemnél kezdődött 2014 telén, és ezt elég nehezen viseltem. Egyébként, általánosságban is, én persze sokkal vérmesebb vagyok, mint ő. (De mivel a férjem alapvetően egy intelligens, finom lelkű ember, mindig mindent megtett, hogy nekem jó legyen, és jó is volt.) Most eljutott odáig, hogy – szerintem – rám fogta az egészet, és külön szobába költözött. Én amúgy ezt irtó nevetségesnek tartom, és az a véleményem, hogy semmi mást nem akar, mint engem megalázni a nőiességemben. De a fenébe is, nem én tehetek róla, hogy nem állt neki föl! Annyi mindent javasoltam, próbálkoztam – de neki is segíteni kell megoldani az ilyesmit, legalább olvasson utána, mit lehet ilyenkor tenni! Én nem hordozhatom a vállamon őt – ő a férfi, neki kéne húznia engem. Legalábbis erre vágyom. Ha egyedül lennék, szó nélkül elhagynám. Kissé link vagyok, az igaz, de nem féltem magam, a jég hátán is megélek. De van két gyerek… Az egyik 13, a másik 8. A legérzékenyebb korban vannak. Eddig, minden nehézség ellenére, szépen éltünk. Vagy másképp mondva: elvoltunk. Nem akarom a gyerekeinket tönkretenni. Én 40 vagyok, a férjem 42… Ki a fenét találjak helyette? És ő talán talál majd jobbat helyettem? Én egy nagyon toleráns ember vagyok, és őszintén szólva, nem hiszem, hogy találna jobbat. Maximum csak mást. De egy idő után vele is jönnének a problémák… Meg kéne ezt valahogy oldanunk. De nem vehetem a vállamra a férjem. Mondtam már neki, hogy akkor tessék: menjen, költözzön haza. De nem megy. Szemmel láthatóan ragaszkodik a lakásunkhoz, és persze a gyerekekhez is, akiket mindketten imádunk, és akikről mindig példásan gondoskodott. (Szerinte én nem, de ez egyszerűen nem igaz, a magam módján nagyon is sokat nyújtok nekik.) Most valami olyasmit talált ki, hogy a gyerekek maradjanak a lakásunkban, mi meg költözzünk, hetente… Megáll az eszem. Már olyan sokszor, annyira megbántott, megalázott, összetörte a lelkem, hogy voltak-vannak pillanatok, amikor legszívesebben összepakolnék, és hazamennék anyámékhoz. De most cipeljem magammal a gyerekeket? Kétségbeesnének. Vagy menjek egyedül? Van egy nagyon csúnya érzésem: kihasználná ellenem a bíróságon, hogy „elhagytam” a gyerekeket. Mivel gyakran voltam depressziós, meg egy ideig pánikbeteg is, megtanultam kezelni a lelki válságokat. Minden látszat ellenére, baromi erős vagyok, de ez már kezd túl sok lenni nekem. Fogalmam sincs, mit tegyek, hogyan viselkedjek.
Válaszát előre is köszönöm! Léna
Kedves Léna! Azzal indokolja, hogy kitartott a férje mellett két nem összeillő ember rossz házasságában (amelyet zárt kalitkának érzett), hogy „szeretett a férjem”. Nem jelen időben, hanem múlt időben, de a múlt taglalásakor nyomát sem látni ennek a szeretetnek, annak sem, hogy mire alapozza azt az állítását, hogy a férje jó apa volt. Viszont, ahogy írja, „sokszor annyira megbántott, megalázott, összetörte a lelkem”. Sőt, az derül ki a szavaiból, hogy a „link-tudatát” is erősítette, ezáltal keltve azt a képzetet, hogy nem tud meglenni nélküle. Mert ami igazán visszatartja attól, hogy végleg elengedje a férjét, talán abban a mondatában ragadható meg, amikor azt írja, hogy a férje a támasza, nélküle nem tudja elképzelni az életét. De ennek ellene szól, hogy nagyon is jól megtalálta az életét a barátnőjével, akivel magának tetsző programokra járnak, és a munkájában, szakmájában is megtalálta a helyét. Az az érzésem, bár nincs kimondva, hogy egy gyerekkorra visszanyúló önértékelési probléma szab gátat annak, hogy egyedül is erősnek érezze magát, aki meg tud állni a lábán. Emiatt nem hisz abban, hogy a férje után nem jöhet új férfi az életében. Az elmúlt években sokat tett azért, hogy javítsa az énképét. Hiszen a „link-tudat” mellett ott van a „baromi-erős-vagyok-tudat” is. Ha tényleg olyan erős, akkor meg kell tudnia lépni a teljes érzelmi függetlenség felé vezető utat. És ne engedje el magát, ne hagyja, hogy nőisége feloldódjon férje közönyében: ha elhízott, tegyen meg mindent, hogy visszanyerje régi alakját. És legyen nyitott új kapcsolatok felé. Ebben kíván hatékony erőfeszítéseket Gerevich József
