Tisztelt Doktor Úr!
Kérem nevem elhallgatását Öntől!
Nem igazán tudok hangzatos címet adni történetemnek: sokan megtették előttem mások. Az elmúlt éjszakákat az Ágyban dől el? című könyve társaságában töltöttem. Véletlen került a kezembe és oldalról oldalra megdöbbentett mennyire sok az enyémhez hasonló női sors. Házasság krízisben fejezetet olvasva igyekeztem okulni, tanulni.
Van azonban egy nagy kérdés, amire nem kaptam választ: mit tegyen a nő, ha a férfi sem válni,sem változtatni nem akar?
15 éves házasság a miénk. 3 gyermek a gyümölcse. Anyagilag megéltünk sok mélypontot, de mindig sikerült túlélni, egyenesbe állni.
Férjem a klasszikus “Jó ember”-nek mondott típus. Dolgozik sokat, pénzt nem szórja, minta apa. És pocsék társ, semmilyen szerető.
Én karakteres, határozott asszony vagyok, afféle “csinoska” típus.
Az első 10 év elröppent. Nem okozott köztünk törést sem a gyerekek születése, sem anyagi válság. Sőt még kedves anyósom és anyám fúrása-faragása sem. Mindkettő beismerten más párt képzelt a gyereke mellé. Szexuális életünk hol fellángolt, hol csendesebb mederben folydogált.
Alapfelállásban férjem karriert épített, tanult, ő volt a kenyérkereső. Én a háztartásbeli, aki mindent kérdés nélkül irányít a háttérből.
Körülbelül 5 éve kezdtek változni, megromlani a dolgok. Nem emlékszem látványos töréspontra.
Férjem nagy nyomás alatt dolgozott. Otthon pedig vívódni kezdett saját helyzetén. Otthonról hozott, igen mélyen belé vésődött és családja részéről folyamatosan táplált hit szerint, egy házasságban a férfi a domináns, az asszonynak hallgass a neve. Ugyanakkor neki nagyon kényelmes élet volt, hogy csak a munkahelyén kellett vezető szerepben lennie és én irányítottam a családi hajót. Tetézte ezt a benne kialakuló és azóta is feloldatlan ellentétet, hogy 40 évesen kialakult egy korai magömléses tünete.
Úgy érzem, megtettem mindent, hogy mind szexuálisan, mind lelkileg helyre billentsem a házasságunkat. Próbáltam szép szóval, könyörögve, veszekedve. Elküldtem pszichiáterhez (3 alkalom után otthagyta), elmentünk párterápiára (bennem keltett óriási viszolygást az élőképes terápia), rávettem szervi kivizsgálásra (egészséges), csábítottam női eszközökkel (kinevetett, kigúnyolt), próbáltam rávenni, hogy a maga módján és tempójában keressen megoldást (nem mozdult semerre).
2 éve nincs köztünk semmi.
37 évesen, azt hiszem nem szégyen bevallanom, hogy hiányzik a szex. De ami még ennél is jobban hiányzik, az az intimitás, amit egy párkapcsolat adhat. Párom mindig is csendesebb, nehezebben megnyíló ember volt. Az elmúlt években teljesen bezárkózott. Nem tudom, mit érez, nem tudom, mit gondol.
Hetente, kéthetente próbálunk beszélni. Akkor elmondja, hogy ő szeret, és nem akar külön menni. Én elmondom századszorra is, hogy mi bánt, mi hiányzik. Megbeszéljük, hogy többet kell beszélnünk, nyitottabbnak kell lennünk, kezdeni kell valamit a szexuális életünk újraindításáért. Aztán élünk tovább egymás mellett, és nem történik semmi.
2 hete elköltözött. Én kértem, magától sose ment volna el. Úgy érzem, minden héten belehalok ebbe a látszatkapcsolatba. Bár a szavai mást mondanak, a tettei azt mutatják, hogy nem kellek neki. Nekem pedig folyamatosan fájnak a be nem teljesült vágyak sebei.
Ő nem akar válni. De nem hajlandó tenni sem azért, hogy jobb legyen. Frusztrálja a határozottságom, ugyanakkor nem akarja (nincs ideje, energiája) a családban a vezető szerepet átvenni. Korai magömlését szégyelli (sosem szóltam egyetlen rossz szót se rá, mindig csak biztattam, hogy nem nagy a gond, kicsit tegyünk érte és jobb lesz), tudatosan vagy nem, de a szex teljes elhagyását választja megoldásként (nekem nem hagyva választási lehetőséget).
És hogy velem mi van? Úgy érzem, kimerült az eszköztáram, kimerült a lelkem. Sok éven át mindent beleadtam ebbe a házasságba. Mást se tettem, mint próbáltam megfeleli neki, a családjának, az én családomnak. Mintaanya és minta munkaerő vagyok. Ugyanakkor nincs egyetlen barátom sem (rossz szemmel nézte az anyja, mikor volt, én meg inkább hagytam buta fejjel). Egy népes család közepén élek teljes magányban. Kamasz gyerekeimmel nagyon jó a viszonyom, talán ez ad erőt a mindennapokhoz. Tudom, hogy a gyerekeimet csak kölcsön kaptam, hamar elrepülnek, nem építhetem rájuk az életem. A szülők, testvérek szintén a maguk életét élik. Társ kellene az embernek. Egy olyan ember. akivel megoszthatja testét, lelkét, gondolatait és az viszont.
Nekem csak férjem van, afféle szerződéses partnerem gyerek nevelésre, anyagi boldogulásra.
Most mindenki döbbenten néz körülöttünk. Nem értik, hogyan eshet szét a mintacsalád. El sem hiszik, ha elmondom, hogy 2 éve nincs köztünk se testi, se lelki kapcsolat, mert hát Ő egy olyan jó ember, én meg egy olyan kedves asszonyka vagyok.
Dac és harag van bennem, mert akárhogy próbáltam, nem volt hajlandó lépni felém. Cserben hagyott.
Dühös ő is, mert én minél jobban akartam jóvá tenni a dolgokat, ő annál erőszakosabbnak látott és meghátrált, engem hibáztatva.
Nem tudom, mit mondjak a gyerekeimnek (a külvilág nem érdekel, mit gondol). Nem értik, miért küldtem el az apjukat, hisz nem láttak veszekedést, azt, hogy hogyan halt meg hónapról-hónapra, évről-évre a lelkem, azt nem láthatták. Könyörögnek, hogy béküljek. Én meg hallgatok, mert megfogadtam, hogy nem mérgezem meg az apjukkal való kiemelkedően jó kapcsolatukat.
Ennyi az én kis történetem. Talán nincs is válasz a kérdésemre.
Köszönöm, hogy elmondhattam, máshol nem tehetem.
Őszinte tisztelettel: Anna
Kedves Anna! Sokan élnek látszatkapcsolatban, de kevesen képesek ebből kitörni. Gratulálok, megtette ehhez az első lépéseket. Igaza van, nem szabad belenyugodni, hogy két ember úgy él egymás mellett, mintha semmi közük sem lenne egymáshoz. Hogy kívülről mintakapcsolatnak néznek ki? Egyrészt egy bizonyos távolságból szinte minden kapcsolat mintakapcsolatnak tűnik, és minden viszonylagos. Az emberek értékítélete attól függ, milyen kapcsolattal hasonlítják össze az éppen aktuálisat. Abban is igaza van, hogy nem törődik mások véleményével. Házasságát egyedül és kizárólag maga tudja adekvátan értékelni. A házassága megbukott. Abban viszont nincs igaza, hogy gyermekeit kétségek között hagyja a házassága problémáit illetően. A maguk történetét, szerintem, el lehet mondani a kamasz gyermekeknek anélkül, hogy befeketítené férje személyét. Tartozik viszont nekik annyival, hogy beavatja ebbe őket. Már csak azért is, hogy ők ne járjanak hasonlóképpen. Úgy látom, kitörése a látszatkapcsolatból mintha félúton megállt volna. Mintha nem gondolta volna végig, mi történik, ha azt javasolja férjének, menjen el. Azt értem, hogy abban reménykedett, hogy a férje magába száll és végre motivált lesz a változásra, amikor megtudja, hogy „szeretett” feleségét elveszítheti. Mostanra, úgy látom, eldőlt a kérdés: a férje inkább az elköltözést vállalta, mintsem a magával szembeni attitűdjének felülvizsgálatát. Fiatal, csinos, ráadásul az anyai teendői már nem kötik le annyira, hogy ne lenne szabad ideje az ismerkedésre. Azt javaslom, bátran vágjon neki. Számtalan lehetőség van a férfiakkal való megismerkedésre; használja ki a technika kínálta lehetőségeket. De még ez előtt: engedje végre el a férjét. Mert még kötődik hozzá, azt elárulja az a mondata, hogy „nekem csak férjem van”. Korrigálom: magának már nincs férje, maga szabad ember. Legyen tényleg szabad. Üdvözli Gerevich József
Az életnek még a fele hátra van ebben a korban, és nem szabad megalkudni az érzés és intimitás hiányával, mert minden évben rosszabb lesz. Tapasztalatból beszélek. 52 éves házasságomból 3o-at egy érintés n élkül éltem le, minden este úgy térve nyugovóra, hogy “talán” hozzám ér, vagy megsimogat, vagy legalább jó éjszakát kíván. NEM! Amelyik férfi elhatározza, hogy befejezte az ilyen irányú életét, azt a továbbiakban nem lehet megváltoztatni. Sajnálom, hogy erre csak most jöttem rá, de úgy érzem, még most sem késő. A szeretet nincsen korhoz kötve, nyitni kell rá!