Tisztelt Gerevich József!
Kérem, ne vegye tolakodásnak a levelem, de talán ön az egyetlen, aki képes megérteni, és azt hiszem, most szükségem van egy segítő kézre.
Valójában bele tudja képzelni magát, hogy miért iszik valaki? Miért részegedik le? Mert sokszor kicsit meg akarok halni.
Gyáva eldobni a teljes életet, sőt sokkal jobban szereti az élet egyes részleteit, csak tudja az alkoholista, ha elgyengül, inkább tudatán kívül akar lenni, hogy ne érezze az élet nehézségeit.
Ugyan mi lehet az életem nehézsége? Én magam.
Képtelen vagyok elfogadni önmagam, azt, hogy egy testben kell leélnem az életem. Számomra a test egy börtön. Nem tudok felülemelkedni a sajátom felett. Tudja, mi vagyok valójában? Egy búsuló szirén.
A nők nehezen nyújtják a karjukat, ellenségesek, a férfiak csüngnek szavaimon.
Én viszont talán még nem vagyok nő! Nem akarok csábító lenni! Semleges akarok lenni!
Tudja, én is egy Pygmalion vagyok, csak éppen én a pici vésőmmel pusztítom az alakot. Egy Pygmalion vagyok, akit azzal büntetnek az Istenek, hogy egy ifjú szirén testébe zártak és próbál kiszabadulni. A vésőt nem találja, először a tudatát rombolja, ezért bódító alkoholt iszik. Nagyon jól tudja, mennyire veszélyes, azért nyeli le. Addig, amíg az elméje olyannyira el nem tompul, hogy elfelejtse, e test rabja. Hamis víziók, elernyed, álomba szenderül es azt hiszi, szabadon szárnyal. Hatalmas tévedés, amint felébred, látja, a lábán béklyó és kulcsra zárt szűk ketrecben van. Bezárták, mert féltik. Ez az elme veszélyes erre az ifjú testre.
Mondja meg, miért ilyen sötét az énem? Hálás lehetnék, hogy egy ilyen ifjú leány testében élhetek, mégis minden adandó alkalommal ki akarok törni! Pusztítom a börtönöm falait, majd a rombolás után józan pillanataimban simogatom azokat. Megállok a tükör előtt és nézem magam. Nem annyira torz az arcom, rendben, puffadtak a szemhéjaim, de nem vészes, nézem tovább a testem. Nézem és megnyugszom, még mindig szép. Miért bántom, ha szeretem? Miért akarom elpusztítani, ha mégis tetszik? Önmagam előtt vállalom, de gyűlölöm, ha mások is látják. Gyűlölöm, hogy nőt látnak bennem. Én nem vagyok nő. De akkor mi vagyok? Férfi? Nem tudom, lehet. Jesszus? Transznemű lennék? Nem akarok péniszt!! Mi bajom van magammal?
Nem tudom érvényesíteni magam, nem erem el az érvényesülési vágyamat, túlságosan elrejtett a labirintusban es a benőtt bozont helyett önmagamat kaszabolom. Miért teszem ezt? Mi az, ami segítene? Nem küzdök, lebecsülöm az életet, miközben rettegek a betegségtől és a haláltól.
Képes leszek ezen valaha felülemelkedni? Én már unom ezt az állapotot, elegem van az alkohol gőzéből.
Kedves Titokzatos Ismeretlen! Drámai hangú levelét köszönettel megkaptam. Ha jól veszem ki a szavaiból, egy fiatal nő írta meg nekem, hogy bár szép és vonzó, sőt a férfiaknak tetsző, ennek ellenére női testével, pontosabban női mivoltával nem tud azonosulni. Levelében a nőiségével való baja összefonódik az alkohol ivásával. Azaz úgy éli meg ivását, mint a gyűlölet tárgyára (nemiségére) irányuló rombolási, pusztítási kísérletet. Felveti a transzneműség lehetőségét is, de el is veti rögtön, hiszen, mint írja, péniszt nem kíván a teste részének. A helyzetet bonyolítja, egyben reménységre ad okot, hogy a nőiségével való probléma elsősorban a külvilággal, jelesül a férfiakkal való kontaktusban jelentkezik, gyűlöli, ha nézik, gyűlöli, ha szépnek látják. Nem a szépségét tartja értéknek, hanem – bár ezt nem írja le – vélhetően az eszét, az intellektuális képességeit, azokat az adottságait, amelyek nem kötődnek egyik nemhez sem. Az a benyomásom, hogy maga két világ határterületén él. Az egyik világ, talán szülei világa, a hagyományos nemi szerepeket preferálja, és ezzel nap mint nap szembesülnie kell. De maga már modern felfogást képvisel. Maga számára a nő minden tekintetben egyenrangú a férfival, és helyet kér magának abban a világban, amelyet a múltban hagyományosan a férfiak foglaltak el. Hadd nyugtassam meg: maga nem transznemű, hanem ízig-vérig nő, csak éppen az az újfajta nő, akiből egyre többre van szüksége a mai magyar társadalomnak. Ez a nőtípus fogja ezt az országot kimenteni középkori viszonyaiból, megtörni a férfiak felsőbbrendűségét, a szexizmus megdermedt sztereotípiáit. Igaza van, maga az a Pygmalion, aki egyben Galatea is. Pontosabban olyan Galatea, aki nem vár egy férfi-szobrászra, hogy faragja ki, formálja a saját ízlésére, hanem maga veszi kezébe a vésőt. Bátran tegye ezt, kedves Titokzatos Ismeretlen! Alkossa, konstruálja meg magát a modern világ szempontjai szerint. És ne törődjön a régi világ rosszallásával! Üdvözli Gerevich József
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: