26 éves lány vagyok és a történetem ott kezdődik, ahol az apám története. Az apám nőtestvéreit a szülők előnyben részesítették, őt pedig sanyargatták. Az apámat dolgoztatták, verték, éhezett és ruhája sem volt, a nővérei vele ellentétben mindent megkaptak. Amikor az apám megnősült azért, hogy szabaduljon otthonról, nagy szomorúságára a bátyám után tíz évvel születtem én. Természetes volt a családunkban, hogy a szüleim a testvéremnek kedveztek mindenben. Iskolába járatták, házat vettek neki, stb. Ő volt a szülők szeme fénye, nagy reménysége, rajtam meg átnéztek, mintha levegő lennék. Iszonyatos mércéket állítottak elém és a szeretetet jutalomként kaptam.
Amikor az apám megvert, amiért azt mondtam neki, hogy szeretem, üvöltözött velem, és néha titokban a lökhárítómat stírölte, akkor jöttem rá, hogy apám másféle szeretetet nem ismert, csak a testi szerelmet, és hogy vonzódott hozzám. Dühös volt, amiért felizgult tőlem. Lenézett engem, és leribancozott. Igyekeztem teljesen elnyomni bennem mindent, ami arra utal, hogy nő vagyok. Fiús ruhákba jártam, fiús dolgokkal foglalkoztam, fiúkkal barátkoztam. Mindig kerestem az elismerést és az idősebb férfiak társaságát. Egyszer egy férfi az ismerősök közül félreértette az apahiányom, és viszonyt folytatott velem. Iszonyatos volt ez az egész, rosszul éltem meg mindezt. Ma is rémálmaim vannak. Megveszek az emberek társaságáért, de mindenkit elüldözök magamtól. Nem szeretem, ha a férfiak úgy néznek rám, mint vonzó nőre. Számkivetett lettem. A nők nem tartanak nőtársuknak, a férfiak meg kerülnek, ribancoznak. Megtanultam, hogy én nem szerethetek senkit. Büntetem magam, ha érzések ébrednek bennem.
Egy vajdasági kisvárosban születtem, anyám háztartásbeli, apám lakodalmas zenész és portás, sertésfarmon állatgondozó. Az általános iskola 8 éve után nem jártam tovább iskolába idegbetegség miatt. 13 évesen gyógyszermérgezéssel kórházba kerültem. Rengeteg gyógyszert vettem be. Nem dolgozom, az internetről próbálok tanulni mindent, ami érdekel. Zsonglőrködés, zongorázás. 16 évesen elvégeztem egy ingyenes szakács tanfolyamot, és karatézni tanultam. Barátaim nincsenek. Nem randizom és nem volt kapcsolatom senkivel. 3 évig itt élt velünk nagyapám, aki katona volt a II. világháborúban, míg el nem hunyt, azt követő évben apám is meghalt. Most anyámmal élek egy kis házban, és apám után megörökölt nyugdíjból élünk.
Meg akarok gyógyulni, hogy ne a múltbéli sérelmeim határozzák meg a mindennapjaimat, jelenemet és jövőmet. Szabaddá akarok válni ettől az egésztől, ami most fogva tart.
Kedves Levélíró! Levele döbbenetes dokumentum, különleges látlelet egy lányról, aki „megtanulta, hogy nem szerethet senkit”. Lány, de mégsem lány, mert elfojtja nőiségét, magányos, mert kerüli az embereket, munkaképes, de nem dolgozik, anyjával tengődik egy vélhetően alacsony nyugdíjból. És közben sok minden érdekli. Autodidakta módon sok mindenhez ért. Rendkívül érett, pontosan megfogalmazott mondatai vannak. Például ahogy kezdi a levelét: „történetem ott kezdődik, ahol az apám története”. Vagy: „ne a múltbéli sérelmeim határozzák meg a mindennapjaimat.” Mindez arra utal, hogy megvan annak a lehetősége, hogy a leírt és nem leírt problémái pszichoterápiával jól megközelíthetők és kezelhetők legyenek. Hiszen nemcsak azt lehet megtanulni, hogy nem szerethet senkit, hanem azt is meg lehet tanulni, hogyan szeressen, hogyan szeresse anyját, barátait, kedvesét. És főleg azt, hogyan kapja vissza elrejtett nőiségét. Annak az önvédelmi mechanizmusnak kellene véget vetnie, amely akkor alakult ki, amikor észrevette apja reakcióját a maga bimbózó nőiségére. Ma már nincs szükség ilyenfajta önvédelemre, a nőiség nem bűn, hanem érték, amely bearanyozhatja az életét. Tudom, van min dolgoznia, és levele arról tett tanúbizonyságot, hogy elkezdte ezt a munkát. Ehhez meg kellene találnia a megfelelő segítő partnereket. Sok sikert kívánok hozzá! Üdvözlettel Gerevich József