Tisztelt Doktor Úr,
Igen szégyellnivaló helyzetben vagyok, ezért szeretném a véleményét, tanácsát meghallgatni a problémámmal kapcsolatban. 25 éves korom ellenére még soha nem volt párkapcsolatom. Lehetőségem több is lett volna rá, főleg tizenéves koromban, de a legtöbb ‘jelentkezőt’ elutasítottam. Amikor esélyt adtam egyiküknek, az is rossz véget ért, pár találkozás, és egy-két csók volt a kontaktus hozadéka. Persze annak, hogy vége lett, vagy inkább, hogy el sem kezdődött, talán az én viselkedésem is oka volt. Lényegében ez az egyetlen tapasztalatom az ellenkező nemmel, ennek is már 9 éve. Ettől fogva még annyira sem mertem ránézni senkire, mint azelőtt. Ha valaki közelíteni próbált, szimplán elüldöztem a viselkedésemmel, vagy úgy tettem, mintha észre sem venném (vagy valóban nem vettem észre, és csak visszagondolva a szituációra, jóval később ‘esett le a tantusz’). A külsőmmel állítólag nincs, nem volt probléma sosem, sőt mindig megkaptam a tipikus ‘mennyire szép és okos vagy, hogyhogy nincs senkid?’ típusú buta kijelentéseket, kérdéseket, de elhinni ezeket sosem tudtam.
Azt szintén hozzá kell tennem, hogy mindig is elég zárkózott, visszahúzódó voltam, ‘művészlélek’, akit békén kell hagyni, hogy alkothasson, de kamaszként igyekeztem ezt palástolni, amikor csak tudtam, ellenséges magatartást tanúsítva mások irányába. Valahogy mindig úgy éreztem, hogy nem vagyok képes sehová beilleszkedni igazán, hogy valami nem stimmel velem, de olyan mértékben sosem foglalkoztam ezzel, mint amennyit mostanában gondolkozom rajta.
Néhány egyéb csalódás szintén hozzájárulhatott a személyiségem ilyen irányban való stabilizálódásához. Ilyen például, hogy több (évekig tartó) baráti kapcsolatom, vagyis annak hitt kapcsolatom véget ért, de nem békés elválással, mint amikor a felek hallgatólagosan egyetértenek abban, hogy eltávolodtak egymástól és elengedik egymást minden különösebb közjáték nélkül. Tulajdonképpen az összes meghatározó kapcsolatom gyerek- és tizenéves koromban ide sorolható, szám szerint két eset. Az egyik (korábbi) esetben a barátság megszakítása után a ‘volt legjobb barát’ (plusz az ellenem hangolt közösség) folyamatos ‘bully’-jának voltam kitéve nap mint nap az iskolában. A második esetben a másik két fél igazságtalan, önző döntése alapján született a határozat, pontosabban a két fél közül a dominánsabbik (és sértett) másik fél feletti befolyása volt a döntő. Valószínűleg ez az eset, és az egyetlen párkapcsolatra tett kísérletem meghiúsulása játszhatott közre abban, hogy anorexiás lettem. Családi problémák szintén nagy arányban halmozódtak fel ebben az időszakban, főként a testvéremmel kapcsolatos problémák voltak ezek.
Innentől pedig mintha nem is éltem volna/élnék. Időközben két diplomával és jóformán nulla emberi kapcsolattal lettem gazdagabb. Persze van néhány ember, akit egyetemi éveim során ismertem meg, és jó kapcsolatot ápolunk, de teljesen megnyílni még előttük sem vagyok képes.
A másik problémám körülbelül másfél évvel ezelőttről eredeztethető, akkoriban véletlenül bukkantam rá egy blogra, amelyet egy Asperger szindrómás lány vezet. Végigolvasva az írásait, úgy éreztem, mintha az én gondolataimat látnám viszont. Ettől fogva rengeteg cikket, saját tapasztalatokat leíró blogot böngésztem át ebben a témába, és amikor a női Aspergeresekkel foglalkozó Tania Marshall jellemzéseire rátaláltam, szinte teljesen bizonyos lettem afelől, hogy én magam is a spektrumon vagyok.
Azóta folyamatosan ‘újrapörgetem’ az életem eddigi eseményeit, pszichológiai témájú irodalmat olvasok, hogy megpróbáljak megoldást találni, de inkább csak azt érem el vele, hogy egyre inkább eltávolodom a való világtól, egyre jobban befelé fordulok, és bár igen sok hasznos információval lettem gazdagabb az utóbbi időben, de közben szinte már biztos vagyok benne, és ebbe bele is nyugodtam, hogy soha nem leszek képes párkapcsolatot vagy teljesen bizalmas baráti kapcsolatot kialakítani senkivel. Mégis néha (sokszor, szinte állandóan) magányosnak érzem magam, és vágyom valakire, aki elfogadna úgy, ahogy vagyok; akinek elmondhatnám mindezt anélkül, hogy elfordulna tőlem, aki előtt nem kellene színészkednem, de közben tudom magamról, hogy a valóságban képtelen lennék megbízni a másik félben és elhinni, hogy érdek nélkül, és magam miatt kedvel valaki – itt most főleg párkapcsolatra gondolok.
A szüleimet nem igazán merem bevonni a problémáimba, bár nyilvánvalóan észrevették, hogy valami nem stimmel velem, de lévén 25 éves felnőtt, nekem és nem nekik kell ez ügyben, vagy bármely egyéb dologban felelősséget vállalniuk, eljárniuk, és nem is szeretném őket beavatni.
Valahogy azt érzem, hogy kelepcében vergődöm, sőt már az öngyilkosság, de legalábbis a halál gondolata is egyre gyakrabban felötlik bennem, bár semmiképpen nem érzem magam annyira bátornak, hogy önkezűleg vessek véget az életemnek, ami megint csak szaporítja szánalmas életem napjait. Csak szeretnék megszűnni, mint amikor egy buborék kipukkan, mert nem látom az alagút végét, ahogy mondani szokták. Nem tudom, hogyan szokták az Önnek írt leveleket közzétenni, de amennyiben ezt a levelet megválaszolja, kérem, hogy a Nők Lapja Café oldalára ne kerüljön ki, csak ide, a blogra, mivel elég részletesen kifejtettem a főbb életeseményeimet, és nem szeretném, ha esetlegesen valaki rám ismerne ezáltal. Köszönöm, hogy meghallgatott (elolvasta a soraimat). Éva
Kedves Éva! Gondosan megírt, és szellemes, bár nem teljesen helytálló címmel ellátott levele több egymással összefüggő problémát tartalmaz, miközben sok fontos információ hiányzik az összegzésből. Kezdjük az utóbbiakkal: nem tudjuk, hol él, faluban, városban, nagyvárosban. Az sem teljesen világos, hogy a nagy belső munkát igénylő önelemzése mellett milyen próbálkozásai vannak arra, hogy barátokat, partnert találjon. A családi problémákról is csak jelzésszerűen írt. Így csak találgathatunk az okokat és előzményeket illetően. Azt rögtön előre kell bocsátanom, hogy a leírtak alapján az Asperger szindróma teljesen kizárható, ezzel tehát a továbbiakban nem kell foglalkoznunk. Egyébként is óvatosan bánjunk a diagnózisok felállításával, hiszen az ilyesmi komoly szaktudást és nagy klinikai gyakorlatot feltételez. Az anorexia – ha tényleg nagyon sovány – tüneti szempontból mint szindromatológiai diagnózis szóba jöhet, de önmagában nem mond semmit, hiszen nagyon sok minden lehet a hátterében. Az anorexia nervosa diagnózisának pedig szigorú kritériumai vannak, melyekből semmi nem derül ki a leveléből. Ha beigazolódik, sürgősen pszichiátriai kezelést igényel. De akkor is sürgős (belgyógyászati) kezelésre van szükség, ha a testsúlya elér egy kritikus szintet, mert az életet veszélyeztetheti, és ezzel nem szabad várni.
Ami a magányosságát, illetve társadalmi izoláltságát illeti, úgy tűnik, ez lassan, fokról fokra alakult ki. Izolálódott a családjától, és ezzel párhuzamosan izolálódott az iskolában. Ráadásul ’bullying’ áldozataként traumatikus élmények is érték a kortársai között. Mindez valóban összetett probléma, amelynek hatékony feldolgozására elengedhetetlenül szükség van. Ellenkező esetben hurcolja magával a terheit, és nem talál megnyugvásra, és nem talál társakra sem. A társtalálás alapja ugyanis az önmagunkkal való viszony rendezése, énképünk letisztítása, önbizalmunk, magabiztosságunk növelése. Az a fajta önterápia, amelyről levelében tudósít, egyelőre nem vezetett eredményre, sőt – ahogy erre maga is utalt – bizonyos értelemben a problémák súlyosbodását vonta maga után. Ezért ki kellene bújnia csigaházából és külső segítséget kellene keresnie családsegítő központban, pszichiátriai gondozóban, preformált közösségekben, ahol megkapja a megfelelő támogatást. Drukkolok, hogy sikerüljön. Üdvözli Gerevich József
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: