Tisztelt Doktor Úr!
A nemrég közölt “Gábor” levelével kapcsolatban osztanám meg pár gondolatomat. Bár Gábor levele számomra túlságosan depressziós hangvételűnek, és kicsit önsajnálkozónak tűnik, kicsit passzív hozzáállással, némi igaza azért van a társtalálással kapcsolatban. Én egy átlagos külsejű, átlagos fizetésű, átlagos gondokkal küzdő, de dupla empátiával és emberismerettel megáldott, fáradhatatlannak tűnő 40-es családanya vagyok. Szót értek bárkivel, szeretem az embereket, a szépet, az értelmes és érzelmes igaz -dolgokat, és a szórakozást is szeretném, szeretnék máshogy is kikapcsolódni, mint eddig, eljárni sokfelé, kirándulni kiállításokra és mindezt nem egyedül. Igen nagyon szeretném, ha volna valaki, akinek én vagyok a minden, és aki nekem lehetne a minden. Szeretném, ha volna, aki meghallgatja, ami nyomaszt, hogy milyen napom volt, szeretném, ha volna néha segítségem ebben-abban. Ha nem csak a bajokat, hanem az örömöket is volna kivel megosztanom. Mert ugyan vannak gyerekeim, szüleim, de mindent nem lehet a gyerekek nyakába sem akasztani. Így mindent magamnak kell, de ez nem baj. Tudom, hogy tudok kiegyensúlyozott, vidám, kedves segítő anyja lenni a gyerekeimnek, és tudok ezután is egy kellemes ember lenni a sok közül. így is. Most ez fontos nekem. Eszméletlen erőkre vagyok képes azokért, akiket szeretek, akiket érdemesnek érzek arra, hogy mozgósítsam az eszméletlen erőimet. Ebbe a körben most nincs társ.
Ez a találás nekem sem jön össze csak úgy. Azt gondolom, sokan vagyunk ezzel így.
De görcsösen nem akarom megtalálni a “foltomat” , ugyan a közmondás szerint minden zsák megtalálja. Egy “foltom” már kiszakadt, és ez a fájdalom nem fog eltűnni nyomtalanul szerintem soha. Még egyszer nem tudnék megint mindent végigcsinálni. Ez is benne van.
A hozzászólásomnak valójában az volt az oka, hogy érintettnek éreztem magam a témában, de hála az akaraterőmnek, én nem hagyom magamon eluralkodni a rossz érzéseket. Persze, azért megkönnyezem az érzelmes filmeket és olyankor eszembe jut, hogy mi volna, ha… de elégedetlen a sorsommal nem vagyok.
Majd egyszer lehet, hogy kikapja a kezemből a bevásárlószatyrot az én lovagom…
Abigél
Kedves Abigél! Köszönöm, hogy levélben reagált Gábor általam közzétett levelére, és az arra adott válaszomra. Kezdem azzal, ami örömmel tölt el: jó olvasni az elégedettségét, a nyugalmát, kiegyensúlyozottságát, aktivitását. Gyermekeket egyedül nevelni a legnehezebb dolgok közé tartozik, tisztelem érte. Elfogadhatónak tartom, hogy nem akarja görcsösen megtalálni a „foltját”. Nem szükségszerű azonban, hogy gyermekei apjával kapcsolatos fájdalma végig kíséri egész életét. Én bajnak tartom, hogy mindent magának kell megoldania. Olyan bajnak, amely orvosolható lenne egy társ által. A társtalálás egyik feltétele a múlt feldolgozása, a korábbi kapcsolat lezárása. Amíg ez nem történik meg, nehéz új kapcsolatba belevágni. Ezért megértem, hogy azt írja, „még egyszer nem tudna megint mindent végigcsinálni.” A fehér lovon érkező királyfira viszont nem célszerű várni, ő nem jön el, csak a mesében, hogy „kikapja a kezéből a bevásárlószatyrot”. Gáborral is azért vitatkoztam, mert a szerencsére bízta partnere megtalálását. Mintha nekünk nem lenne ezzel dolgunk. Mintha csak várni kellene a gondviselésre, amely lehetővé teszi, hogy egyszer csak betoppanjon ajtónkon életünk társa. Korábbi levelemben is leírom, hogy mi magunk vagyunk sorsunk kovácsa. Ha nagyon fontos, hogy partnerünk legyen, ezért aktívan tennünk kell (bár tudom, hogy több gyerek mellett erre valóban kevés idő juthat). Nekem az a tapasztalatom, hogy azok találják meg leghamarabb a párjukat, akik folyton „mozgásban” vannak, eljárnak társaságba, múzeumba, színházba, akik belevágnak egy új szakma megtanulásába, olyan ügyet vállalnak, amely új erőteret hoz létre az életükbe, új vonzásokkal és taszításokkal. Abigél, maga például nem kaphatja ki a lovagja kezéből a bevásárlószatyrot? Üdvözli Gerevich József
Kedves Abigél!
Valóban hasonló helyzetben van, mint Gábor, vágyakozása egy szerető társ után megrekedt egy holtponton, nem válik tevékeny erővé, kielégületlen marad. Önnek a gyerekei mellett nyilván több szempontot is figyelembe kell venni, ha a hétköznapok édes terheihez is társat keres: a partner, amellett hogy fizikailag is vonzalmat kell ébresszen, gyerekszerető, független, hasonló világképpel, felelősségtudattal rendelkező ember kell legyen, mint Ön. Rátalálni nem könnyű, de nem lehetetlen. Lehet, egész más lesz, mint amilyennek évekkel ezelőtt elképzelte, de maga, mint édesanya már megtanulta, hogyan kell elfogadni a másikat olyannak, amilyen, ha igazán szereti. Jó ötlet a doktor úr bevásárlószatyros gondolata, hiszen könnyebben akadhat ott partnerre, ahol mindennapjaiban megfordul. Akik mellett ma elsiet, mert űzi a rengeteg feladat. És igen, magának kell kezdeményezni, nincs mire várni! Például a szülői közösségek, játszóterek, kalandparkok, ahová csak gyerekeket el lehet vinni szórakozni, ma tele vannak elvált apukákkal, akik Önhöz hasonlóan már óvatosabban, de még mindig reménykedve keresik lehetséges partnerüket. Persze ez azt is jelenti, hogy múltjuk is van, annak szereplői pedig „csatolt áruk”, de ez Önnel is így van. Kezdeményezzen beszélgetést, kérdezzen életük történéseire! Jól eső érzés számukra is, hiszen sokszor válnak érzelmileg kiszolgáltatottá egy válás után. A gyerekeikkel való kapcsolattartásuk legtöbbször az anya jóindulatán múlik, a család szerepe a szemükben pont ezért talán még megbecsültebb. Merjen randevút kezdeményezni! Legfeljebb a mozaikcsaládok körét színesítik tovább. Talán még a szerelem bódító érzése is elkapja. Persze Ön már jól tudja, ez csak ideig-óráig áll fenn, aztán jönnek a hétköznapok, s szembesül azzal, hogy minden kapcsolatban vannak problémák. De ezeket nevezzük inkább feladatoknak! Tapasztalatai pedig átsegíthetik a nehézségeken.
Üdvözlettel
Palaszkó Regina