Tisztelt Doktor Úr!
Az én problémám, kérdésem az Ön blogjában furcsán hathat, mert nekem soha nem volt még tényleges szexuális tapasztalatom. Ez tulajdonképpen nem lenne baj, de nemrég múltam 31, és sokszor aggódom emiatt. A problémámat nem elsősorban abban látom, hogy még szűz vagyok, hanem sokkal inkább abban, hogy nem tudom magamat sok szempontból elfogadni. Hitbéli meggyőződésem, hogy a szexualitás Isten ajándéka, és mint ilyen, a házasságban van a helye. Azonban én nemcsak emiatt nem voltam még soha férfival. Valójában nem is volt rá lehetőségem soha. Még kamasz koromban jártam egy fiúval hosszabb ideig, de akkor ez még nem került szóba túl intenzíven. Azóta engem nem akart még senki sem úgy, mint nőt.
De én sem akarom magamat, vagyis nem tudom elfogadni a jót, a pozitív visszajelzéseket, hárítok mindent, ami elismerés vagy más pozitívum, jóllehet nagyon-nagyon vágyom ezekre az elismerésekre. Ezt a viszonyulást az anyámmal való kapcsolatomra vezetem vissza, aki látványosan háttérbe helyezi magát mindig. Számára az az érték, ha mindenki másra tekintettel van, ő maga pedig nem fontos. Akárhányszor kérdeztem őt korábban a szexualitásról, mindig azt a választ kaptam, hogy nem olyan nagy dolog az. Mindig úgy beszélt ezekről a dolgokról, hogy láttam rajta, kellemetlen neki erről beszélni. Az apámmal való viselkedésén látom, hogy nem képes magát nőként elfogadni. Egyszer sem láttam őket csókolózni, vagy úgy megölelni egymást, mint a szerelmesek. Anyámnak látható módon ez nyűg. Egyszer egy filmben egy lány megkérdezte az anyját, hogy milyen az, amikor az apjával együtt van. A nő azt válaszolta, hogy olyan, mint amikor a kulcs a zárban van, ott a helye, oda passzol, és nyitja a zárat. Ezt a gondolatot nagyon szépnek találom, és valami ilyesmit vártam anyámtól is válasz gyanánt, de csak a félrefordított tekintetét kaptam mindig, és azt, hogy a szex nem olyan nagy szám. Folyamatosan jó akarok lenni, megfelelni másoknak, nem merem elengedni magam, nehezen tudom kifejezni a negatív indulataimat, és ha megteszem, furdal a lelkiismeret, úgy érzem, a másikat ezáltal megbántom. Látszólag távolinak tűnhetnek ezek a szexualitás hiányától, de én mégis nagyon szorosan erre vezetem vissza azt, hogy nincs, és valójában nem is volt soha senkim. Vágy van bennem (ami néha az önkielégítésben be is teljesül valamelyest, de ezt inkább érzem zsákutcának, mint alternatívának, mindenesetre olyan szempontból jó, hogy megtapasztaltam: működöm ilyen szempontból) és egyre inkább azt érzem, hogy nagyon szeretnék adni valakinek magamból.
Amit valójában kérdezni akarok, az az, hogy Ön szerint késő-e ennyi idősen is reménykedve tekinteni a jövőbe: tudok változni, elfogadni és szeretni magamat annyira, hogy szerető társra találjak? Lekéstem-e bármiről is, hogy közel a harmadik x-hez még nem volt szexuális kapcsolatom? Behozhatom a lemaradásomat, ha egyáltalán be kell hoznom valamit? Ön férfiként mit gondol a helyzetemről? Ez utóbbi kérdés azért foglalkoztat, mert – bár nem szégyellem a szüzességemet – nagyon sokszor az az érzésem, hogy ezt azt jelenti: nem kellettem senkinek, ottmaradtam a polcon, mint egy üveg romlott befőtt. Még hozzá szeretném tenni, hogy értelmes, értékes, művelt nőnek tartom magam. Ami a külsőmet illeti, akár még szépnek is mondhatnám magam, de van egy jó adag túlsúlyom és az évek során psoriasisom is kialakult. Bár ez nem tudományos kutatás eredménye, de meggyőződésem, hogy ezzel a két dologgal (túlsúly és a psorasis) is a vágyott, máskülönben pedig rettegett dologtól – a férfitól, az intimitástól, a kapcsolat lehetőségétől – védem magam. Ha érdemesnek tartja válaszadásra a levelemet, azt megköszönöm, ha mégsem, kérem dobja a kukába. Üdvözlettel: Bernadett
Kedves Bernadett!
Kérdése egyrészt az, hogy közel a harminchoz reménykedhet-e még abban, hogy társra talál. Nem hiszem, hogy a megfelelő társ megtalálása az életkor függvénye. Bárki bármilyen felnőtt életkorban társat találhat magának, ez nem lehet kérdés. Azt sem hiszem, jogos lenne olyasmit éreznie, hogy nem kellett és nem kell senkinek. Ha valaki magát értelmes, értékes és művelt nőnek érzi, akkor előbb-utóbb mások is hasonlóan fognak gondolkodni róla. Nem késett le semmiről, a lemaradását pedig bőven behozhatja. A psoriasis-t – ha megfelelő kezelésben részesítik – nem érzem a partnertalálás szempontjából gátló tényezőnek, a túlsúlyt azonban igen. Ugyan nem írja pontosan, mekkora a súlytöbblete, de jelentősebb többlet nemcsak esztétikai szempontból, egészség-kockázati tényezőként is tehertételt jelenthet. Ezt tehát problémaként kellene kezelnie, és mindent megtenni azért, hogy egészséges életmódot alakítson ki. Az igazi kérdést én abban látom, hogy milyen pszichológiai tényezők akadályozzák, hogy mindeddig partner nélkül élte életét. Ennek a kérdésnek a megválaszolásában komoly támpont lehet az a vallomása, hogy nem tudja elfogadni a jót, a pozitív visszajelzéseket, hárít mindent, ami elismerés, miközben vágyik az elismerésre. Sőt azt is írja, hogy „valójában rettegek attól, hogy valóra váljon az, hogy legyen egy társam”. Nos, ez már olyan érzés, amely közvetlenül is meggátolhatja a partnerkapcsolat kialakítását. Ezzel a „rettegéssel” tehát mindenképpen foglalkozni kell. Fel kellene tárni háttértényezőit, kialakulásának történetét, és módszeres következetességgel meg kellene szüntetni ezt a rettegést. Úgy vélem, ez nem megoldható levelezés útján, erre az egyéni pszichoterápia a legmegfelelőbb megközelítés. Köszönöm a bizalmát. Üdvözli Gerevich József
Kedves kérdező, remélem olvasod ezt.
Amikor a feleségem megismertem, 32 évesek voltunk, nekem volt a hátam mögött pár kapcsolat, de ő szűz volt. Eltelt több mint tíz év, van egy csodás – és most nem túlzok, tényleg csodás – pici fiunk, együtt vagyunk, megvagyunk. Úgyhogy szerintem soha nem késő.
Ami pedig a doktor úr tanácsát illeti: nem árt megszívlelni. Mi a feleségemmel egy egészséges életmód klubban találkoztunk. :)))
Tudom h n tartozik ide de valaki tudna adni egy email cimet vagy valamit ahova lehetne irni ide mert lenne egy tortenetem es egy fontos kerdesem a Dr. Urhoz