Tisztelt dr. úr!
Egy 26 éves lány vagyok, végzős egyetemista. Van egy párom 6 éve (ő 30 éves). Távkapcsolattal kezdtük (150 km), majd másfél év után új munkát keresett és összeköltöztünk abban a városban, ahol az egyetemet végzem. Együttélésünk kb. 3 évet tartott. Ő ez idő alatt saját vállalkozásba kezdett. Sajnos nem jött jól ki belőle. Az elindulásban a szülei támogatták anyagilag. Amikor be kellett zárnia a boltot, úgy döntött, haza költözik. Az életet otthon képzeli el hosszútávon és új munkát is ott akart keresni. Úgy tervezte, én majd utána megyek, ha végeztem. Nem örültem ennek. Akkor úgy éreztem, cserben hagyott, nem engem választott, főleg, hogy addigra én már szerettem volna elköteleződni. Felmerült bennem, hogy talán kettőnkkel sem elégedett, és így megszabadul annak is a terhétől. Végül megpróbáltam elfogadni a választását. Voltak észérvek a döntése mellett. Ő munka nélkül volt épp, én anyagilag nem tudtam segíteni. Albérletben laktunk, míg otthon a szüleinek volt egy lakása, amit nek i szántak. Bár nagyon fájt, hogy magamra hagyott, arra gondoltam, nagy csalódás volt neki a bukás, és fel kell dolgoznia, újrakezdenie mindent, stb. Nehéz periódus volt az elején mindkettőnknek. Később mindig talaltam magyarázatot a viselkedésére. Bulizni kezdett egy idő után, visszaszerezte a régi barátait. Néha kirúgott a hámból, de általában elmesélte. Volt, amit eltitkolt, aztán később bevallotta (rosszul esett, hogy azt gondolta, nem értem meg). A barátai közül senki nincs elköteleződve, ők is élik (a szerintem elnyújtott vagy második tinédzser korukat), sokat hívják szórakozni. Tudom, ennek örülnöm kellene. Mégis az elmúlt másfél évben volt bennem féltékenység lányok iránt, volt a barátai miatt, voltam féltékeny az életmódjára. Nem tudom, hogy ez természetes-e, jó, valós vagy vélt okok vannak. Ő gyakran kötekszik, észre sem veszi, ha megsért. Ha együtt vagyunk hosszabb ideig, általában összerázódunk, és minden jól megy, de aztán újra külön éli most már lassan a saját életét. Ő megpróbál engem kijavítani, tökéletesíteni, ugyanakkor arra kér, fogadjam el így, amilyen, mert ő nem akar változni. A rutinjaink jól működnek, de félek, közben ketten kétfelé változunk. Ő nem aggódik miattunk, nem filózik a jövőről, ő azt állítja, szeret, csak sajnos nem sűrűn mutatja ki. Tartok tőle, inkább megszokás, igény a szeretetre, a biztosra. Néha megfordul a fejemben: merre tartunk, érdemes-e továbbra is lekössük magunkat? Vagy előbb-utóbb elveszítjük egymást? Azt látom, néha jobban érzi magát a barátaival. Ha én itt vagyok, jó, de ha nem, úgyis. Egy közös barátunk szerint most azért fontosabbak a barátai, mert ők vannak vele a hétköznapokban. Ha itt lennék, nem lenne ennyire szüksége rájuk. Úgy gondolja, miután végzek, dolgozni fogok, újra együtt leszünk, és visszaáll ismét minden. Csakhogy időközben én is változok. A szeretetre, törődésre, a figyelemre egyre jobban vágyok. Meg arra, hogy visszakapjam azt a nyitott, bátor lányt, aki voltam, mikor belém szeretett. Régi barátaink lassan házasodnak sorban és megjegyzik, hogy én következem. Vágytam is rá túlságosan. Azt gondoltam, minden másként törtét volna, ha… Most néha örülök, hogy nem történt meg, mert azt gondolom, még nem értünk meg rá… Ön szerint érdemes kivárni? Ezek természetes folyamatok, amiknek le kell zajlania? Részemről kell türelem, hogy mindez elmúljon? Vagy már elkezdett elmúlni köztünk a szerelem? Elég az a szeretet és megszokás, hogy erre lehessen ebben a helyzetben továbbra is építeni? Nehéz egyszerre elengedni es szeretni is…
Köszönöm a türelmét és örülnék annak, ha kifejtené ezzel kapcsolatosan a véleményét. Bella
Kedves Bella! Levele Pénelopét juttatta eszembe, aki hosszú ideig várta Odüsszeuszt, és számomra a levelében megfogalmazottak arra a kérdésre redukálódtak, vajon meddig várjon Pénelopé Odüsszeuszra. Az ókori görög asszonynak egy picit könnyebb dolga volt, hiszen Odüsszeusz háborúba ment, tíz évig nem látta őt, és nem tapasztalta meg azt, amit maga: barátja érdeklődésének, figyelmének hanyatlását, egyoldalú döntések meghozatalát, a barátok, haverok felértékelődését magával szemben, és így tovább. Számomra ott ért véget a kapcsolatuk, amikor párja egyoldalú döntést hozott, és visszaköltözött a szüleihez. Ilyen nem fordulhat elő egy egészséges párkapcsolatban. A másik döntő mozzanat, amely ráébreszthetné kapcsolatuk tarthatatlanságára, abból a mondatából olvasható ki, amikor azt írja, hogy szeretné visszakapni a régi énjét, azt a nyitott, bátor lányt. Egy jó kapcsolat legfontosabb ismérve, mivé válik a kapcsolatban az ember. Ha a kapcsolat olyanná teszi, amely számára nem elfogadható, akkor abból a kapcsolatból – még ha ez nem könnyű – ki kell lépni. És végül: egy olyan férfi, aki deklarálja, hogy nem akar változni (csak a másikat akarja megváltoztatni), ezzel a partnerkapcsolatra való alkalmatlanságát deklarálja. Lépjen tehát, amíg személyiségében nem alakulnak ki visszafordíthatatlan folyamatok! Bátorságot és bölcsességet kívánok ehhez! Üdvözli Gerevich József
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: