Tisztelt Doktor Úr!
Bizonyára sok ilyen és hasonló levelet kap, és én gyakori olvasója vagyok az Intimitás útvesztőinek, de ami engem érdekelne, arra még nem találtam konkrét választ. Én egy 25 éves, hamarosan két gyermekes anyuka vagyok, a párom meg 35 éves. Igazából a párkapcsolatomra komoly panaszom nincs. A szex kifejezetten jó, bár a párom többet bírna, ezért közös megállapodásra heti 3-4-ben egyeztünk meg. Amúgy a több már tényleg nem jó se nekem, se neki. Beszélgetni is jókat szoktunk még 8 év után is. Ezen kívül mindketten sport-centrikusak vagyunk, tehát még közös az érdeklődési körünk is. Nem mondom, hogy a 8 év zökkenőmentes lett volna. Kislányommal veszélyeztetett terhes voltam, nem tudtam párom dinamikus tempóját felvenni, de őt engedtem élni a maga tempójában, persze megcsalás lett a vége, mert a sok egyedül tevékenykedésben volt rá alkalma. Megbocsátottam neki, mert szeretem még, és úgy gondoltam, egy esélyt még megérdemel, mert biztos nekem is vannak hibáim. Amúgy a mai napig belül fáj a dolog. Sokszor újra meg újra álmodom az egész történteket. Két év után megint babát várunk. Most még van szex (módjával), és most nem is érzem, hogy harmadik lenne a kapcsolatunkban. Csak persze megint rengeteget járkál el a barátaival szórakozni meg sportolni, és elég gyakran elmeséli, amikor este már egymásra van időnk, hogy mi volt a téma köztük. Természetesen a nők, meg hogy ki hányszor és mikor szokta megcsalni feleségét barátnőjét (amúgy mindegyik 2 gyerekes családapa). Elmondása szerint eddig még ő jár a ranglista alján, mert egyszer csalt meg és szeretőt se tart, míg a többiek csalnak, meg szeretőt tartanak. De persze egyik se hagyná ott a fix pontot, ami mi vagyunk, fiatal és csinosnak mondott anyukák. A fő kérdésem, hogy ezek a férfiak tényleg szeretnek minket? Én magam körül csak ezt látom, folyton nők után futkosnak szinte már versenyszerűen. Milyen szerepet töltünk be az ő életükbe? Meddig érdemes lenyelni a dolgokat? Nézzünk félre, mintha mi sem történne? Mit lehetne tenni, hogy azért ennyire gátlástalanul egy ember a gyermekeik anyjának érzelmein ne tiporjon keresztül? Mit csináljunk jobban? Köszönöm, hogy időt szánt rám, levelem elolvasásával! Válaszát pedig előre is megköszönöm! Imola
Kedves Imola!
A hozzám érkezett levelek egy részében valóban megjelenik a házaspárok félrelépése, mint veszély vagy probléma, de nemcsak a férfiak félrelépéséről olvashatunk, a nőkéről is. Ezért azzal az általánosítással, hogy a férjek, férfi-élettársak megcsalják feleségüket, párjukat, célszerű óvatosan bánni. Levele összességében elégedettséget sugall. Csak örülhetünk annak, hogy olyan emberrel él együtt, olyan embertől érkezik hamarosan második gyermeke, akivel harmonikus a kapcsolata, akivel szívesen beszélget, akivel közös az érdeklődése, és akivel nyolc év után is jó a szex. Annak külön örülök, hogy párja botlása miatt megbocsátott. Feltehetően ezt hosszas mérlegelés előzte meg, és rájött arra, hogy a szakítással többet veszíthet, mint nyerhet. Ez azonban nem menti partnere felelőtlen lépését, aki éppen akkor okozott magának érzelmi traumát, amikor a legnagyobb szüksége volt arra, hogy maga mellett álljon minden tekintetben. Az a tény, hogy még ma is fáj ez az emlék, arra utal, hogy az esemény lelki feldolgozása még nem fejeződött be, és az újabb terhesség felszakíthatta a sebeket. Ezzel a kérdéssel intenzíven kellene foglalkoznia. Ha egyedül nem megy, párja bevonásával, és ha az sem elég, akkor külső szakmai segítséggel. Nem lenne szerencsés, ha az újabb jövevény érkezésével összefüggő nehézségek keverednének korábbi megoldatlan problémákkal. A levele végén feltett kérdések túl általánosak ahhoz, hogy megnyugtató válaszokat adjunk rájuk. Az, hogy egy férfi szereti-e a nőt, és mennyire szereti, még a tények alapos ismeretében is nehezen megválaszolható kérdés, minden esetben más és más válasz adható. Könnyebb arra a kérdésre válaszolni, nyelni vagy nem nyelni. Nem nyelni. Nem szabad félrenézni sem akkor, ha a partner a kapcsolatot veszélyeztető és a másik érzelmeit bántó viselkedést mutat. Ez az a viselkedés, amellyel szemben az első pillanattól következetesen fel kell lépni, és minden szalonképes eszközt megragadni azért, hogy a másik felhagyjon ezzel a viselkedéssel. Ha szükséges, akkor külső (családi, baráti vagy szakmai) segítség bevonásával. Üdvözli Gerevich József
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: