Kedves Adrienne! Köszönöm, hogy megtisztelt bizalmával. Teljesen együtt érzek magával. Valóban utólag sokszor úgy érzi az ember, másként kellett volna tennie annak idején. Ez az érzés egyébként a fejlődés egyik legfontosabb motorja. Hiszen hogyan tudnánk másként változni, fejlődni, ha nem gondolnánk át korábbi tetteinket. Ugyanakkor, ha ez a számvetés nehezen feloldható bűntudatba torkollik, akkor elveszíti progresszív jellegét, és visszájára fordulva inkább árt, mint használ. A maga gondolatmenetében nem eléggé érzem az előrevivő mozzanatot. A számvetésnek és újragondolásnak ugyanis korlátai vannak. Hiszen az akkori helyzetben, egy bizonyos érettségi szinten, az akkori körülmények egy bizonyos kombinációjának hatása alatt egy kihívásra (jelen esetben gyermekeink megszületésére és fejlődésének elősegítésére) adtunk egy tőlünk telhető választ. Hogy ez mire volt jó és mire nem, nem könnyű megítélni még sok évvel később sem. A személyiség fejlődésének ugyanis rengeteg befolyásoló tényezője van. Kétségtelen, hogy ezek közül az anyai tényező a legfontosabbak közé tartozik. De legalább annyira fontos az apa hatása, a szülők viszonyának, viselkedési mintáinak és elvárásainak a befolyása, a gyermekek egymásra tett hatása és így tovább. Ebből egyedül az anyára visszavezetni mindent semmiképpen sem célravezető. Csak arra jó, hogy gyötörje magát öncélúan és értelmetlenül. Sokkal hasznosabb lenne a jelenre koncentrálva azt vizsgálni, most mire van gyermekeinek szüksége, és ebben mi a legcélravezetőbb segítség, amellyel hozzájárulhat további boldogulásukhoz. A gyermekei magával szembeni kritikáit pedig bizony állni kell. Szinte nincs olyan (tökéletes) szülő, akit gyermeke egy bizonyos életperiódusában ne illetne kritikával. Üdvözli Gerevich József
