Lehetek az otthonomtól depressziós??? 36 éves, értelmiségi nő vagyok. Két éve költöztünk be új, modern, kétszintes, Balaton-parti családi házunkba a férjemmel. Három hét múlva megszületett a kisfiúnk. Egy nagyon nehéz szülés után még nehezebb 5 napot töltöttem a kórházban, ahol “cserbenhagyásos ápolást” kaptam a nővérektől… Aztán itthon a férjemtől is. Nagyon rossz állapotban voltam, nem tudtam lábra állni, mégis egyedül hagyott a kicsivel, alig volt itthon, éjjel sem segített. Az anyám jött el néha segíteni. Három héttel a szülés után már erőteljes szorongás és depresszió lett rajtam úrrá. Úgy éreztem, képtelen vagyok ellátni a gyermekemet. Nem tudtam büfiztetni, alig tudtam felemelni, szoptatni is csak fekve. Sokat sírt, hasfájós volt, és gondolom, érezte a szorongásomat is. A férjem sokat kiabált velem, hogy miért nem takarítok, főzök… Szörnyű volt, nem akartam az egészet, azt kívántam, bárcsak még terhes lennék inkább. Egy vigaszt találtam, ha arról ábrándoztam, hogy néhány hónapra visszaköltözünk a régi, kicsi lakásunkba, ami 2 km-re van tőlünk. A házunk ugyanis nem készült el teljesen, nem voltak szekrények, dobozok mindenhol, és 1 szobát tudtunk használni a háromból, mert a másik kettőben nem volt jó a fűtés. Tehát nem volt sokkal nagyobb helyünk, mint ott. De a legrosszabb a lépcsőzés volt. Alig tudtam járni, és csak fönt tudtam altatni a kisfiamat, és egyszerűen nem tudtam elmenni a közeléből, nem tudtam lemenni a földszintre, valahogy nem ment, nagyon féltettem.. (Az első kisbabánkat elveszítettük még a pocakban, talán ezért is). Emiatt este sem voltunk együtt a férjemmel, én nem mentem le tévét nézni, ő viszont nem jött föl hozzám. Azóta sokat csitult a szorongásom, kineziológushoz járok, és fizikailag is majdnem rendbe jöttem, így el tudom látni a kisfiamat, és ez jó érzés. Viszont utálom a házat, nem érzem az otthonomnak, nem érzem otthonosnak, és továbbra is visszavágyom a régi lakásunkba. A kezdeti nehézségek miatt sem szeretek itt lakni, de a kényelmetlenségek miatt sem. Sajnos középen van a lépcsőház, ami visszhangzik, ettől nincs semmi intimitás érzés, körben nagy ablakok, ami szintén elveszi ezt, mert belátnak a szomszédok. Továbbra sem tudok nyugodtan leülni tévét nézni, ha az emeleten alszik a kisfiam. A legrosszabb az állandó házimunka, reggeltől estig. Egy ekkora házat rendben tartani nagyon nehéz, pedig már alább adtam az igényeimet. De még sorolhatnám a félresikerült dolgokat is, ami most, itthon egy gyerekkel, nagyon megnehezítik az életemet. A férjem vérig sértődött amiatt, hogy én nem szeretek itt lakni, és amiatt, hogy többször elmondtam, adjuk el, és költözzünk kisebb házba, mert úgysem szeretnék még egy gyereket. Hallani sem akar róla. Nagyon megromlott a viszonyunk, sokat veszekszünk, kiabálunk. Értem őt is: megtette, ami egy férfi dolga, házat épített a családjának, én meg csak szapulom. De én másra vágyom, nem pompára, csak egy kis intim zugra hármónknak, ahol pihenni is tudunk. Rettentően aggódom így a kisfiamért! Hiába nevelem tudatosan, kötődően, szoptatom a mai napig, együtt alszom vele, sokat játszunk, soha nem hagyom sírni, jól kezelem a hisztijeit, de ha ezt érzi, mi lesz vele? Mit lát így? Nagyon kétségbeesett és fáradt vagyok. Próbálom elfogadni, hogy itt kell lakni, de nagyon nem akar menni, olyan, mintha egy vízilovat kellene lenyelnem… Sajnos pénzem nincs arra, hogy csinosítgassam a házat, a férjem pedig kiakad, ha elmondom, hogy ide vagy oda milyen jó lenne egy függöny vagy egy szőnyeg. Nem akar ide pénzt rakni, ha úgysem akarunk itt lakni – mondja. De eladni sem akarja. Mit gondol? Megoldódna a helyzet, ha elköltöznénk? Jobban érezném magam? A férjemmel rendeződhetne a viszony? Vagy ez sokkal mélyebben gyökerező probléma, mint egy rossz otthon? Ha nem költözünk el, hogy lehetek itt boldog? Elfelejthetem, hogy itt hagyott cserben a férjem, és én olyan üresnek és nagynak éreztem itt mindent? Szóval Ön szerint pszichológust keressek vagy új házat egy lakberendezővel? Nagyon köszönöm, ha válaszol! Tisztelettel: Éva
Kedves Éva! Köszönöm kérdéseit és helyzetének részletes leírását. Szinte az olvasó is a házukban érzi magát, annyira érzékletes képet festett róla. Az Otthon című magazinban az Otthon-lélek rovatban valóban arról írok, hogy az otthonunk hogyan hat a lelkünkre és a lelkünk az otthonunkra. A maga esete kiváló példa arra, mennyire nem könnyű ok-okozati összefüggést találni a maga “depressziója” (nevezzük így maga után) és az új házuk beosztása, struktúrája, a tárgyak téri elrendezése, a lakásból áradó hangulat között. Első olvasásra a kérdés kicsit tyúk-tojás dilemmának tűnik. Nyilván sokkal jobb lenne a közérzete, ha a házasságával semmi gond nem lenne, és a férje teljes mértékben együttműködne a gyermekkel és a háztartással való gondok megoldásában. Az is igaz viszont, hogy házuk térviszonyai nem egy gyermekét szoptató kismama igényeihez igazodnak, és intimitás-igényeit a jelen helyzet nem elégíti ki. Ha tehát nem kell feltett kérdésére (pszichológus vagy lakberendező?) kizárólagos választ adni, akkor mindkettő mellett voksolnék. Ha azt kérdezi, mi a fontosabb, nemcsak azért szavaznék a pszichológus mellett, mert magam is ebből a fajtából való vagyok, hanem azért, mert álláspontom szerint lelki egyensúlya hátterében sok-sok minden áll. Ezek között az otthon tárgyi világa csak egy, ráadásul nem feltétlenül a legfontosabb tényező. Üdvözli Gerevich József
