Kedves Doktor Úr! Nem annyira a szexualitásommal van a gond, inkább a párkapcsolat lelki részével. Tudom, hogy egy levél nem pótolhat egy terápiát, de hátha sikerül találni egy új látásmódot, ami mentén elindulok. Onnan már a nyitottságomtól, akaraterőmtől, szorgalmamtól függ, hogy lehet-e változtatni az életemen. Mert nagyon bízom benne, hogy lehet, csak „egyedül nem megy”! Ha tudnám, hol akad a lemez, már arrébb tettem volna a tűt. Ezért kérem az Ön tanácsát, mint ismeretlen, külső megfigyelőét. Már részt vettem egy pszichoterápián, s akkor kiderült: Édesapám közömbös volt irántam, legfeljebb idegesítettem, ezért masszívan kialakult bennem egy megfelelési kényszer és konfliktuskerülés. Édesanyám meghalt testvéreimet gyászolta. Nagyon magányos gyermekkorom volt, aztán megszülettek a testvéreim (8, 9, 13 év korkülönbséggel). Sokat segítettem, nem lázadtam, teljesen szabálytalan kamaszként éltem. Érettségi előtt erős depressziós tüneteket mutattam (így utólag megállapítva). Főiskolásként elkerültem otthonról, kinyílt a világ, megtaláltam önmagam. De a párkapcsolataimban azóta is csak csődöt jelenthetek. Általában olyan férfiakba szeretek bele, aki elviselnek (legfeljebb idegesítem őket!!!), aztán kínlódom és szenvedek. Nem tudom megállapítani, ezt a fajta közömbösséget én váltom-e ki belőlük (némelyik fantasztikusan ígéretesen indult) a gyermekkorból hozott viselkedésmintával, vagy már eleve ezeket az eleve vesztes helyzeteket ismerem fel a tudatalattim finomra hangolt receptoraival. Persze akik pedig jönnének, azoktól legszívesebben visítva elmenekülnék. Nagyjából ez történt a házasságommal is. Semmi gond nem volt mindaddig, míg a fiunk meg nem született, addig a volt férjem „elviselte” a szeretetemet, talán ki is használta. De miután megszületett a gyermekünk, már nem felette anyáskodtam, attól kezdve megsértődött, és ahogyan csak lehetett, megbántott. Elmondhatom, hogy sok barátom van (mindkét nemből), a munkámban sem volt még komoly problémám se a tanulókkal, se a kollégákkal. Pedig konfliktusokban nincs hiány! A fiammal is minden rendben van, rendszeresen találkozik az édesapjával, teljesen normális, átlagos (persze nekem a legfantasztikusabb!) gyerek. A kérdésem az lenne: van-e valamilyen módszer, amivel ezt az ördögi kört oldani lehetne? Csak olyan eseteim vannak, akiknek nem vagyok az esete…
Válaszát, tanácsát előre köszönöm! Tisztelettel: Nóra
Kedves Nóra!
Köszönöm érett levelét, amely arról tanúskodik, hogy nagyon érzékenyen reflektál életére, kapcsolataira, önmagára. Látszik, hogy pszichoterápiában vett részt: megtanulta életét távlatokban, összefüggésekben látni. Bizonyára igaza van; jelenlegi problémái visszanyúlnak gyermekkorába. Úgy tűnik, párkapcsolataiban reprodukálja az apai kapcsolatot. Tudattalanul vezérelt viselkedésével azt váltja ki a férfiakból, ahogy apja is reagált magára („közönnyel”), így alakulhat ki az a paradoxon, hogy „aki a maga esete, annak maga nem az esete”. Érdemes lenne megfigyelnie, mivel váltja ki a férfiakból azt a reakciót, hogy magát nem is kell szeretni. Az a gyanúm, hogy az erős megfelelési kényszer is hozzájárulhat ehhez. Hiszen a kelleténél erősebb megfelelni akarás a személyiség autonómiájának feladását vonhatja maga után, és érzelmi kiszolgáltatottságba torkollhat. Az érzelmileg kiszolgáltatott emberek pedig azt sugározzák a környezetük felé, hogy bármit meg lehet velük tenni egy csepp szeretetért cserébe. Az alapprobléma az lehet, hogy saját magát nem szereti, nem fogadja el eléggé. Az önszeretet nem elégséges volta is ahhoz vezethet, hogy kívülről még többet vár (és még kevesebbet kap). Kedves Nóra! Lehet, hogy túl hamar hagyta abba a pszichoterápiát? Lehet, hogy még szüksége lenne rá. Gondolja meg! Ne menjen bele zsákutcás kapcsolatokba. Tegye előbb rendbe magát teljesen, és azután jöhet az a rokonszenves férfi, akinek kizárólag maga lesz az esete. Drukkolok, hogy sikerüljön!
Üdvözli Gerevich József
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: