Már a házasságunk és a gyerek születése előtt is problémám volt, hogy nem kezdeményezett eléggé a férjem, úgy, ahogy én azt elvárnám. Számomra a rendszeres szex heti 2-3 alkalom lenne, ehhez képest régebben is csak heti 1-2 alkalommal voltunk együtt, és akkor is csak azért, mert én akartam. Persze ez nem törvényszerű, tudom, de azt gondolom, hogy egy férfinak is ez a normális, mivel előtte az ellenkezője volt példa a kapcsolataimban. Terhesség alatt én nem igazán kívántam a közelségét, viszont mióta a kislányunk megszületett, jó, ha havi kétszer együtt vagyunk, és az is sokszor erőltetett. Egyébként már kb. 3 éve mondogatom neki, hogy legyen aktívabb, ne csak nekem kelljen kezdeményeznem. Nekem nagyon fontos a testi érintés, neki viszont inkább a lelki dolgok. Mindig mikor eltelik egy hét az utolsó együttlét óta, én már tiszta ideg vagyok, hogy miért nem kezdeményez, és mindig piszkálom miatta. Szegényt sajnálom is már sokszor emiatt. Lehet, hogy Ő sem kapja meg tőlem azt, amire vágyik, de erre is rákérdeztem már, és mindig azt mondja, hogy általában megadom neki, ami fontos. Gondoskodok róla, kedveskedek neki olyanokkal, amiket szeret stb. Persze vannak olyan tulajdonságaim (pl. sértődékenység) amiket nagyon nem szeret, ami miatt sokat veszekszünk, de az ember nem tud kibújni a bőréből. Pl. egyikünk sem hagyja magát, mindkettőnk hajtja a saját igazát, egyszóval harcolunk egymással, minden kis hülyeség miatt, vagy ha kicsit is másképp gondolunk valamit. És képesek vagyunk durva veszekedésekig eljutni jelentéktelen dolgok miatt. Sokat piszkálom amiatt, hogy nem kezdeményez, és már ő is, és én is nagyon unjuk. Mindig megbeszéljük, hogy innentől jobban fog szeretgetni, megpróbál egy kicsit “macsóbb” lenni. De nem nagyon válik ez valóra. Az is lehet, hogy olyat várok tőle, ami nem Ő. Viszont nem tudom, min kellene változtatni. Problémám még, hogy sokszor durva vagyok vele, szeretgetem, puszilgatom, de ez sokszor átcsap durvaságba és haragba. Mindig mondja, hogy nagyon erélyes és durva vagyok, és túl heves vérmérsékletű. Arra is gondoltam, hogy lehet, azért vagyok ilyen vele, mert nem úgy csinálja, ahogy én szeretném. Ez lehet, hogy önzőség, és igaz is, hogy sok dologban, ha nem úgy van valami, ahogy szeretném, akkor problémázok. Tehát sok minden közrejátszhat, hogy így állunk egymással. Szeretném, ha segítene, hogy min lehetne változtatnunk, hogy jobb legyen a párkapcsolatunk.”
Kedves Asszonyom! Levele olvasásakor olyan érzésem támadt, hogy férjével sajátos paradox játszmát játszanak. Ahogy egyre erőszakosabban szeretné férje szexuális viselkedését megváltoztatni, úgy kerül egyre messzebb attól, hogy igényei szerint alakuljanak a dolgok, azaz a férje a maga szóhasználata szerint „kezdeményezőbb”, „macsóbb” legyen az ágyban. Feltételezhetően a férjében élő kép a Nőről csorbát szenved a maga erőszakossága, „durvasága” révén. Ez pedig csökkenti férje motivációját arra, hogy felesége elvárásai szerint tegyen. Ez fordítva is igaz: a maga által kialakított Férfi-képpel összeegyeztethetetlen az, hogy a férje nem elég határozott a szexuális érintkezés során. Ördögi kör alakult ki, amelyből nem tudnak kilépni. Sőt az idő (az elmúlt három év) „patthelyzetet” teremtett. A házasfelek eltérő szexuális viselkedésének összehangolása – szerencsés esetben – a szexuális kapcsolat kialakulását követően viszonylag hamar, de néhány éven belül megtörténik. Ha ez elmarad, annak többnyire megfogható okai vannak. Leveléből az derül ki, hogy számos körülmény nehezítette az összecsiszolódásukat: „idegesség”, „sértődékenység”, a türelem hiánya, a túlzott erélyesség és így tovább. Megzavarhatja férjét felesége hirtelen hangulatváltása, amikor a „szeretgetem, puszilgatom” indulatkitörésbe csap át. Nyílt agresszióval semmilyen konfliktushelyzetet nem lehet kezelni. Ezért tehát az a javaslatom, hogy első lépésként legyenek egymás iránt sokkal megértőbbek. A toleranciának a közös életük valamennyi területére ki kellene terjednie, másként nehéz elképzelni az együttműködés optimális szintjének a kialakulását a szexuális életükben és azon túl. Az agresszió minden megnyilvánulása fölött kontrollt kellene gyakorolnia. Ha ez nem megy egyedül, pszichoterápiára van szüksége. Ha a férje kezdeményezőképessége nehezen tér vissza, kezdeményezzen maga. Nincs kőbe vésve, hogy csak a férfiak kezdeményezhetnek. Nem lenne szabad ezt kudarcként megélnie. Ha kellően türelmes, és kontroll alatt tudja tartani az indulatait, képessé válik arra, hogy férjét a maga „képére” formálja. De ehhez az kell, hogy maga olyan Nő legyen, amilyet a férje szeretne.
