“Második gyermekem apját tizenkilenc éve ismertem meg. Ő akkor negyven éves volt, és a szüleinél lakott. Nehezen szakadt el tőlük, és ivott. Tény, hogy nyilvánvalóan nem lett volna szabad összekötnöm vele az életemet, de most ez már mindegy. Elfogadta a nagyobbik gyerekemet, és hozzám is ragaszkodott. Az első két hónap után feltűntek a megmagyarázhatatlanul rátörő agressziórohamok először csak a tv-ben szereplő közéleti személyiségek ellen, majd agressziója egyre inkább ellenem fordult. Rájöttem, hogy bizony keményen iszik, s ő ezt nem is tagadta már, de azt, hogy ez okozza a sok szörnyűséget, amit művel, azt nem. Kisfiúnk született, akit ő is imád, és gondoskodó jó apa a mai napig. Közös házba költöztünk, s ekkor elszabadult a pokol: naponta ütött, rúgott, borzalmas szavakkal ócsárolt nap mint nap. Én könyörögtem, érveltem, stb., szerintem minden variációt kipróbáltam. Mikor nagyon megijedt egy-egy alkalommal attól, amit tett (feldagadt lilára a fél fejem, a rendőrség már hazajárt hozzánk stb.), akkor néha 2-3 hónapig is teljesen normálisan tudott viselkedni. Az ismétlődő borzalmak teljesen kétségbe ejtettek, fogalmam sem volt, hogyan tudnék szabadulni ebből a pokolból. Számítottam rá, hogy senki sem hinne nekem, hiszen ő kitűnő munkaerő, segítőkész, jó humorú szomszéd, és gondoskodó férj és apa. A jó periódusokban megbánta, amiket tett. Megígérte, hogy keres segítséget. Mindebből nem sok lett. Próbálkoztunk családterápiával, két helyen is, ahol én egyetlen szót sem tudtam szólni, mert ő fröcsögve ócsárolt folyamatosan. Mit tegyek, doktor úr? Üdvözli Vivien”
Kedves Vivien, nem mindennapi megpróbáltatásokon ment, mehetett keresztül, ezt levele meggyőzően bizonyítja. Meggyőződésem, hogy már nem lenne a férje mellett, ha ő „nem lenne gondoskodó jó apa”, ahogy írja. Hiszen az agressziónak a legkisebb formáját sem szabad elfogadni senkitől, még attól sem, aki a gyermekünk apja, férjünk, feleségünk, apánk, anyánk. A történelem és az általános emberi tapasztalatok is azt tanítják, hogy az agressziót már csírájában kell elfojtani, különben ránk telepedhet, sőt elpusztíthat minket. A bökkenő inkább az, hogy nehezen ismerjük fel, ismerjük be azt, ha mások agresszívak velünk vagy mi vagyunk agresszívak másokkal. Ez egyfajta csúnya látótérkiesés. A második nehézség abból adódik, amikor már felismertük az agressziót: mi a teendő. Különösen akkor, ha nem naponta jelentkezik, és akár hónapok is eltelhetnek bármilyen erőszakos megnyilvánulás nélkül azt a hamis látszatot keltve, minden rendben van. A nehézséget egyrészt az jelenti ilyenkor, hogy későn kezdünk a megoldáshoz, olyankor, amikor az agresszor már azt hiheti, hogy erőszakos megnyilvánulásai természetesek, sőt helyénvalók. Ilyenkor nem érti, hogy lehet, hogy (az asszony) eddig nem szólt egy szót sem. Most mi ütött bele? Sok-sok éves terápiás tapasztalataim arról győztek meg engem, hogy a maga által leírt esetek azért fordulhatnak elő, mert az áldozat érzelmi kötődése nagyon mély. Annyira mély, hogy még a durva erőszak sem tudja érzelmileg eltávolítani az agresszortól. Pedig a legjobb megoldás kétségtelenül az, ha képessé válunk ilyenkor érzelmileg eltávolodni, sőt leválni az erőszakos másikról. Ez egyeseknél egy pillanat műve lehet, mások viszont évekig is kiszolgáltatottan élnek férjük mellett. Ilyenkor nem a párterápia (ha a gyermekek is bevonódásra kerülnek, akkor családterápia, maguknál feltehetően, ahogy írja, az utóbbira került sor), hanem az asszony egyéni pszichoterápiája segíthet. Olyan pszichoterápia, amely képes a mély kötődés hátterét is feltárni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: