„Tisztelt Dr. Gerevich!
A segítségét kérem. Helga vagyok, huszonhat éves, lakberendező. Sajnos be kell látnom, hogy külső segítség nélkül házassági gondjainkat már nem tudjuk megoldani. S hogy miért Önhöz fordulok? Azért, mert cikkei alapján (Nők Lapja) úgy gondolom, Ön lehetne az a szakember, aki megmutatja nekünk a helyes utat. Van két gyönyörű gyermekünk (két kislány, egyik 5, a másik 3 éves), kitűnő egzisztenciánk – amit természetesen a férjem biztosít -, de hiába minden, ha már testileg-lelkileg olyan távol állunk egymástól, hogy a házasság fenntartása csak kín és szenvedés mindkettőnk számára. Az, hogy a házasságunk ilyen mélypontra jutott, szerintem elsősorban a férjem hibája, mert nagyképű, engem lekezel, mindent megtesz, hogy ne legyen önértékelésem, ami korábban sem volt a legerősebb vonásom. De nyilván nem csak az ő hibája, én is hibáztam, tartottam már önvizsgálatot. Például túl csöndes vagyok, visszahúzódó. Ez egy férfi számára talán unalmas. Az érdekeimet sem jól képviseltem, mert nagy a korkülönbség köztünk, csaknem húsz év. Említettem neki, hogy szakemberhez fordulok, nem zárkózik el előle, csak annyi kérése volt, hogy nehogy egy pancsert válasszak. Nos, ezért fordultam Önhöz, nagyon bízva a segítségében, tisztelettel kérem, hogy válaszoljon.”
Kedves Helga! Köszönöm a bizalmát. Nyilván még sok mindent le lehetett volna írni a házasságáról (mióta élnek együtt, miért egymást választották, milyen előzetes partnerkapcsolati tapasztalatokkal mentek bele ebbe a házasságba, milyen a szexuális életük egészen pontosan, stb.). Amiket leírt, azt tükrözik, hogy mit tart a legfontosabbnak: ebből az derül ki, hogy maga viszonylag fiatalon ment férjhez (alig juthatott túl a kamaszkoron), míg a férje már érett, negyvenes éveihez közeledő férfiként választotta magát (talán már nem is az első házassága). Érdekes lenne megtudni, hogy mennyire érezte jól magát a szülői házban, amikor megismerkedett későbbi férjével. Gyakori ugyanis, hogy azok a lányok, akik nem érzik jól magukat otthon (ennek ezer oka lehet), menekülésszerűen kapaszkodnak az első, érett vagy érettnek tűnő férfiba. Aztán később megbánják, hogy ennyire elsiették a dolgot. Mert sok minden olyasmire fény derül, amely már nem annyira vonzó a számukra (például a férfi anyja erős befolyást gyakorol fiára, és ez pokollá tudja változtatni a házasságot).
Az a benyomásom, hogy a kamaszkorból éppen csak kikászálódó leány – maga – eleinte alávetette magát a kapcsolatban a férfinak. Sok mindenben a nála sokkal tapasztaltabb és határozottabb férjére hagyatkozott. És ez a férj igényeinek tökéletesen megfelelt. Később, ahogy megszülettek a gyermekek, és a kamaszlány az anyaság nagy kihívásának eleget téve gyorsan felnőtt, érett asszony lett (már nem volt olyan „csöndes és visszahúzódó”, ahogy levelében magáról írta), gyakrabban ki merte nyitni a száját, egyre határozottabb véleményt formált az élet mindennapos helyzeteiben, és ez már nem tetszett a férjnek, akihez közelebb állt a kedves, mosolygós kamaszlány. Nem ez történt?
Nincs jó házasság konfliktus nélkül. Egy házasság attól jó többek között, ha felszínre kerülnek az ellentétek, ezek kibeszélhetők, megvitathatók, akár veszekedések árán is. A viták és tisztázások mentén csiszolódnak össze a partnerek és döntik el hosszú távon, hogy együtt maradnak-e vagy elválnak útjaik. Maguk ezt az összecsiszolódós fázist késéssel kezdhették, most kerültek bele, és megriadtak tőle. A riadalomnak az lehet az oka, hogy a konfliktus során átszenvedett perceket azokkal az évekkel hasonlítják össze, amikor még ez a konfliktus nem volt felszínen.
Mindkettejük fejében az élhet, hogy egy házasság akkor jó, ha nincsenek ellentétek, nincsenek viták, nincs konfliktus. Ez nem így van. Az a jó házasság, amelyben mindketten képesek arra, hogy a konfliktusokat úgy kezeljék, hogy ez ne váljon „kínná és szenvedéssé”, „testi-lelki eltávolodássá”, ahogy azt levelében írja. Ezt együtt tudják elérni sok-sok beszélgetéssel, megértéssel, s ha szükséges, külső segítség bevonásával.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: