Az intimitás útvesztői

A művész teremti a múzsát

Tisztelt Gerevich József!

A jobb megértés kedvéért két dolgot tudni kell rólam: mozgássérült vagyok, és gyógypedagógus. Ahogyan mondani szoktam, olyan vagyok, mint a mosópor: kettő az egyben.  Ezért például Lautrec és Kahlo személyisége és művészete eddig is nagyon érdekelt. Utóbbinak az Ön könyve kapcsán megint utánanéztem, és az élete annál is tragikusabb, mint amit Ön felvázolt. Hét gerincműtét, aztán élete végén az amputáció… Megértem, hogy ebben az esetben a művészet nem volt elég a traumák feldolgozáshoz, kellett az alkohol, a mindkét nembeli ölelések. Iszonyú sorsok vannak…. Ennyi betegség, balszerencse és lelki kín… Mintha szakadékba nézne az ember…

A könyv számomra első rétegében a szó igazi jó értelmében ismeretterjesztés volt, a benne szereplő képzőművészek egy részének a nevét sem hallottam, ami ráébresztett, hogy milyen hiányos a festészeti műveltségem. A számomra ismeretlenek közül Rossetti, Carrington és Bonnard képei tették rám a legnagyobb hatást.

Igen, minden élmény végső értelme, hogy műalkotássá legyen! S az iszonyú élményeket lehetetlen harmonikus művekben ábrázolni. Ha „minden egész eltörött”, akkor az EGÉSZRŐL festett képek is eltorzulnak, ahogy Picasso festményén Fernande arca. Rendkívül érdekesnek, és komikusnak tartom, hogy Picasso azért lett az aki, azért változtatott a realista stílusról absztraktra, mert haragudott a szerelmére, és eltorzította.

Mindezt azért írom, mert borzadok a szürrealizmustól, de közben nem értek egyet önmagammal . Ha kívül-belül diszharmónia, bizonytalanság van, nyilván a képeken is annak kell lennie. Mint a zenében: „Hangzavart? Azt, ha nekik az, ami nekünk vigasz!” Mégis, vagy épp ezért! félek a szürrealista alkotásoktól, és pirulva bevallom, hogy Bartók befogadásának is többször, sikertelenül futottam neki.  A képzőművészetben talán ezért nem léptem túl az impresszionizmus imádatán. Pedig azután is volt, van, élet, nyilvánvalóan. Erre ébresztett rá az Ön könyve.

Hans Bellmer bábui iszonyatot keltettek bennem. Pedig ha gyógypedagógusként torz testű emberekkel kerültem kapcsolatba, nem zavart. Nincs új a Nap alatt, ez a bábudolog sem új. Egyszer láttam egy dokumentumfilmet egy férfiról, aki kirakatbabákkal vette körül magát. S  nemrégiben láttam egy filmet a youtube-on,  Plasztikszerelem a címe, ajánlom Önnek. Egy autisztikus fiatalemberről szól, aki guminőt vásárol magának, nem szexuális célra, hanem azért, hogy „társa” legyen. Úgy is kezeli, mintha élne. Ráadásul kerekesszékes mozgássérültként kezeli, hisz a bábu ugye nem tud járni . Ebben számomra nem ez volt a furcsa, hanem az, hogy a filmbeli kisváros lakói a fiú kedvéért belemennek a játékba, és ők is élőként kezelik a bábut, beválasztják az iskolatanácsba (!), levágják a haját, ruhákat ajánlanak „neki.”

Szóval, amitől idegenkedem, hogy valami majdnemember, az másnak éppen vonzó lehet.  A felmenőim egy részét koncentrációs táborban ölték meg,  Bellmer torz bábui a hegyekbe dobált hullákra emlékeztetnek, valószínűleg innen az iszonyat…

Ami azt illeti, hogy a művészeknek szüksége van fogyatékosságra, ahogy ezt  Ön is említi, attól függ, hogy mit tekintünk fogyatékosságnak: csak a látható, vagy a láthatatlan másságot is. Nyilvánvaló, hogy a művész különbözik az átlagtól. Látásmódban, érzékenységben. Abban a szerencsében volt részem, hogy jártam tehetséggondozó pedagógus továbbképzésre, és ott Dr. Gyarmathy Éva és Dr. Czeizel Endre adott elő a témáról. A másság kreatív ugyan, de a külvilágnak sokszor elviselhetetlen.  Camille Claudel dicséretes tisztánlátással fogalmazza meg ezt a kettősséget Rodin esetében: “elviselhetetlen ember, csodálatos művész”.  S ez sokakra érvényes, nemcsak a képzőművészek közül. Kedvenc szélsőséges példám Szabó Lőrinc. Antiszemita, feleségbántalmazó, szélsőségesen poligám, a magánéletben teljesen híján van az etikus viselkedésnek. Annyira, hogy ez már fogyatékosság (Lásd a felesége, Mikes Klára naplóját!).  Szinte csoda, hogy hogyan írhatott egy ilyen ember jó, és esztétikai értelemben szép verseket.  Nem vagyok morálcsősz, értem, hogy művésznek lenni pokoli nehéz, de ez a szélsőséges emberi magatartás nekem túl sok. Nemigen olvasok ezért Szabó Lőrincet.

Aztán vannak a valóban fogyatékos alkotók. Írogatok, ezért erről van tapasztalatom.    Nekünk százszor annyit kell bizonyítanunk.  Másrészt sajátos élettapasztalatokkal bírunk, melyek érzékennyé tesznek minket.

Tudja, rengetegszer hallottam rosszalló hangsúllyal mióta félve nyilvánosságra léptem az írásaimmal, hogy „olyan érzékeny vagy”, pedig ez szerintem jó tulajdonság, bár kétségkívül védtelenné tesz, ha kívül hordod az idegvégződéseidet. Viszont éppen ez tesz alkalmassá az alkotásra is. Ugyanezért fogadjuk nehezen a kritikát, ami a műveinket illeti.  Ezt belátva visszavonultam. Kaptam hideget-meleget (de inkább hideget), mert nő vagyok, fogyatékos, és emellett mertem a szexualitásról is írni.

Rodin nagyon erősen gyengénlátó volt. Talán ezért nyomta közel az orrát mindenhez, hogy a tapintása, és a szaglása segítse. S talán ezért lett éppen szobrász, mert a szobor kitapogatható.

Ön azt írja, kevesebb az alkoholisták és az egyéb függők aránya a tárgyalt alkotók között, mint gondolnánk. Tudom, Önnek ez a szakterülete, és bizonyára  igaza van, bár szubjektíve egyáltalán nem keveslem a számukat. S igyekszem megérteni, miért van így. Ahogyan Kahlo kapcsán már említettem, a feszültségük annyira elviselhetetlen, hogy valamivel enyhíteniük kell.  Czeizel szerint a tálentumok (ahogy ő szerette mondani, mert szerinte a tehetség az, aki még nem váltotta be a hozzá fűzhető reményeket) a nagyon gyakran a cigaretta-alkohol-ajzószerek-nyugtatók rossz körében mókuskerekeznek.

Vállon veregetem magam: A genetikusok keresik az úgynevezett Churchill-gént, ami miatt Winston kilencven évig élt “antifittnesz” életmódja ellenére.     Kereshetnék a Faragó-gént is, mert soha, egy pillanatig sem merült fel bennem, hogy bármilyen függéssel enyhítsem az életem nehézségeit. Cigarettázni egyszer próbáltam, rettenetes volt, soha többet. Az alkohol nem ízlik, nem is kávézom, gyógyszert csak a legszükségesebb esetben veszek be.  Kábítószer még altató formájában sem jön szóba. Ne higgye, hogy szikár, viktoriánus vénasszony vagyok, aki elutasít minden életörömet. Dehogy!  Csak nincs igényem a felsorolt dolgokra Nincs hajlamom a függésre.  Pedig számos életeseményem volt, amikor pillanatnyi enyhülést hozhattak volna, de nem hiszem, hogy a „szóma, ha mondom, segít a gondon”.

Amellett, hogy mint már említettem, a könyve új horizontot nyitott nekem a képzőművészetben, a párkapcsolatok természetéről is elgondolkodtatott. Nem vagyok híve az ordas feminizmusnak, mert ha ugyanúgy lenézzük, bántjuk a férfiakat, ahogy évszázadokig megengedett volt, hogy ők bántsák a nőket, akkor nem volnánk különbek, és ez nem szolgálja a kölcsönös megértést.

De a könyve, kedves József, az Ön szándékával összhangban, vagy szándéktalanul felébresztette bennem a nők iránti együttérzést. Az elképesztő megaláztatás, ami Artemisiának kijutott! Nem akármilyen nő lehetett, pedig! A Judit-festmény csodálatos! (Vajon van-e annak is jelentősége, hogy az egyik képen Juditon kívül még egy nő segíti a gyilkosságot? Különösen annak fényében, hogy a történet szerint Tassinak egy szomszédNŐ segített becserkészni a szegény lányt…)

Láttam a festőnőről készült játékfilmet. Eleinte azt gondoltam, hogy bizonyosan kitalált személy, nem lehet, hogy akkoriban egy nőt hagytak festeni! Aztán utánanéztem, s kiderült, hogy Artemisia bizony élő személy volt.

Az, ahogy két férfi (Rodin és Paul!) bántak  Camille-jal ! Hátborzongató!  Paul évtizedekig nem engedte kijönni a testvérét az intézetből! Még Rodinénél is nagyobb embertelenség! Bosszú: Kellett neked ez a Rodin! Most aztán meglakolsz, és nem engedünk ki! Pedig mennyi csodás szobrot alkothatott volna még! Csodálom, hogy nem bolondult bele valóban a helyzetébe odabenn! Mert szerintem, amikor a szobrait megsemmisítette, csak végsőkig elkeseredett volt. Elhagyták, megalázták. A szobrai képviseltek számára mindent, amit magában jónak tartott, de lám, senki nem tartja őt jónak. Akkor a szobrok is kinek-minek kellenek? Mi értelme van a létüknek? A szobor-megsemmisítés egyértelműen autoagresszió, számos kéziratomat töröltem le ugyanilyen lelkiállapotban és indíttatásból, szerencsére nem volt senki, aki bolondokházába csukatott volna ezért…

Max Ernst önzése… Egy asszony vár rá, küzd érte, idegileg elrongálódik miatta, ő meg szó nélkül lelép….

Keserűen mondogattam néha a volt férjemnek (huszonnégy év után, januárban elváltunk), hogy neki egy siketnéma japán feleség lenne az ideális. A japán nő önmagában alávetett és alázatos, ha még siketnéma is, végképp nem tudja önmagát érvényesíteni, a véleményét kinyilvánítani. De egy Tahitiból való feleség is megteszi, mint van Gogh-nak. Első szóra eljön vele, alázatos, és békében elengedi, integet neki a partról.  A könyvben szereplő férfiak túlnyomó többségének is japán-tahiti siketnéma társ kellett volna, mint ahogy sok civil férfinak is ez lenne az igénye, tisztelet a kivételnek.   Lehet kis híján agyonverni a nőt, mint Modigliani, de ravaszabb „csak” elnyomni, kényszeríteni arra, hogy ne fessen többet, mint Josephine Hopper esetében.  Miért maradnak az asszonyok ilyen férfiak mellett, akiket “csak a fogaik kiverésével lehetne kényszeríteni arra, hogy kimondják, szeretlek“?

Szerelem, ugyan! A megbecsüléssel is beérnénk, hisz a szerelem elmúlik, de sokszor az sincs. Engem is bántott, és gúnyolt a férjem az írásért, pedig akár büszke is lehetett volna rám. Egy másik világban. Egy másik bolygón. Egy másik férfi-nő viszonylatban.

Az a férfi pedig, akinek fontosabb egy simán maradó ágytakaró, mint az, hogy  kényelmesen  ellazulhassanak az ölelésben, az vagy autista (amiről nem tehet), vagy hülye (amiről tehet) .

Modigliani festői stílusáért eddig nem rajongtam. De mivel hetek óta nézem a címlapon lévő aktot, kezdem szépnek látni a képet.

Kellenek ellensúlynak az ellenpéldák: A Corinth házaspár. Corinth-ról se hallottam eddig soha, és az ő képei is felkeltették az érdeklődésemet, kerestem többet is a neten. Mondjuk, az szerencsés fordulat, hogy egy negyvenéves koráig agglegény férfiből, aki nyíltan korhelynek láttatja magát a képen, jó férj lesz. Rubens és felesége. Lazán kapcsolódik ide, de sosem értettem, hogy miért büntetendő, ha egy tizenhat éves lány beleszeret egy harmincéves férfiba, és viszont.  Miért ne lehetne ez valódi érzelem, és nem perverzió? Ráadásul, mint Rubens esetében látjuk, ennek a megítélése erősen történelmi kortól függ.

Feláll a szőr a hátamon a „szeretetkampányoktól: Szeress mindenkit!  Nem szeretni kell MINDENKIT, hanem mindenkit emberszámba kell venni, nem becsapni, s ha kéri, és módunkban áll, segítenünk kell. A szeretet nem konfetti, amit mindenkinek, válogatás nélkül a fejére kell szórnunk, mert ettől leszünk jó emberek. Ez álságos, és többnyire képmutató.    Ezt Gerda Wegener és Lili Elbe kapcsán írom. Nincs, és nem is kell több, és jobb magyarázat Gerda viselkedésére, mint hogy ő valóban SZERETTE azt az embert, aki a férje volt, és Lilivé vált. A lényegét szerette. Nem a nemét. De jó mondat ez, tisztelet a magyar nyelvnek! Ez a történet számomra jobban szól a szeretetről, mint bármilyen kötelező szentencia. Gerda tudta, hogy az ember nem tulajdonunk. S ha szeretünk valakit, akkor abban kell támogatnunk, ami NEKI jó, még ha ez számunkra nehéz is.   Erről a történetről se tudtam eddig, hogy valóság, de A dán lány című filmet régóta szeretném megnézni, kerestem is a neten, de csak ajánlók vannak fenn.

A szürrealizmustól való félelmemet Dalí képei összegzik. Nagyon furcsa ember, nagyon furcsa képei. Őt nem sikerült megszeretnem, de jó, hogy információkat kaptam róla. Ugyanakkor Magritte-ot, bár ő is nyomasztó, érdekesnek találtam. S még mielőtt a szöveget olvasni kezdtem volna, a képről nekem is az Elbocsátó szép üzenet sorai jutottak eszembe, hogy itt tényleg a művész teremti meg a múzsát. Érdekes volt, hogy Ön is épp ezt a verset idézte, egy srófra járt az agyunk.

Egy Dalíról szóló dokumentumfilmből arra emlékszem, hogy Dalí nem szeretkezett Gala-val, a festő asztalán mindig nyitva állt egy nemi betegségeket ábrázoló könyv, egy beteg női nemi szerv képével, és mondogatta Gala-nak, hogy ezért kell távol maradnia, mert a nők betegséget és halált hoznak rá. S hogy részben ez is rontotta meg a kapcsolatukat, a szex hiánya.

Nagyon találónak tartom a fejezetcímeket, kedves József, nem ragadok ki példát, mert mindegyik tetszik.

Örömmel tölt el, hogy az Ön könyvét a polcomon tudhatom, élmény volt, és gondolkodásra késztetett!

Szeretettel és tisztelettel: Faragó Anna

Kedves Anna! Amikor az ember könyvet ír, különösen ha olyan könyvet ír, amellyel átlépi szakmai kompetenciájának határait és olyan területre téved – művészet -, amelyben ugyan élvezőként otthonosan mozog, de nem szakértő, önkéntelenül és számtalanul felötlik benne a gondolat, vajon mit fognak szólni a szakértők, vajon ki fognak-e átkozni, ledilettánsoznak-e. Álmomban sem gondoltam volna, hogy a maga tollából egészen más természetű visszajelzést kapok, amelyben nem a kompetenciám kérdőjeleződik meg. Lenyűgöző általános műveltséggel, keresetlen egyszerűséggel írta le szabad asszociációit a könyvemről, köszönet érte! Ha ennyi gondolat vetődik fel a Teremtő vágyak olvasása közben, akkor talán tényleg érdemes volt megírni. Kifejezetten örültem annak a gondolatának, hogy – az Elbocsátó szép üzenet kapcsán – helyesen állapítja meg, hogy “egy srófra járt az agyunk”. De nemcsak Ady verse kapcsán mondható el ez, hanem akkor is, amikor Illyés Gyulát vagy Aldous Huxley-t idézi. Huxley Szép új világ című könyve (ahonnan a szómás idézete való) nekem szinte sorsfordító olvasmányom volt. Rendhagyó könyvrecenziójában szinte minden történetet megidéz. Érdekes, hogy Goyát hagyta ki talán egyedül, pedig az ő kísértetei legalább annyira hátborzongatóak, mint a szürrealisták víziói.

Kedves Anna! Most már biztos vagyok abban, hogy folytatni fogom a Teremtő vágyakat; gyűjteni fogom az újabb történeteket, külföldieket és magyarokat egyaránt. Ebben erős indíttatáshoz jutottam fenti sorai által! Még egyszer: köszönöm! Üdvözli Gerevich József

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!