Kedves József!
A 46. évemet taposom. Láttam az elengedésről írt posztját a Facebookon, belenéztem a Kálvária című film kivágott részletébe – gyönyörű. Van egy parallel történetem. A férjem augusztusban halt meg Görögországban, ahol másfél éve dolgozott, egy héttel azután, hogy itthon volt szabadságon, egy fél nappal azután, hogy felhívott, el akar hagyni. Erről már két hónappal korábban is volt szó, engem akkor derült égből villámcsapásként ért ez a szándéka, két héttel korábban még közös nyaralást terveztünk, nem is értettem. Összeomlottam. 24 évig voltunk együtt. A halálhíre a 44. születésnapomra érkezett, két rendőr hozta. Fizikai halálokot nem találtak, egyszerűen csak leállt a szíve, összeesett és meghalt. 46 éves se volt. Mikor kimentem, hogy hazahozzam, kiderült számomra, hogy a hirtelen változás mögött egy régi iskolatársnő állt, akivel 2-3 hónapja kezdett levelezni, chatelni. Erre mondják, hogy innen szép nyerni? Most mindenesetre állok a lábamon, állítom új irányra a GPS-t, elkezdtem visszaszedni valamit a február és augusztus között leadott közel 10 kilóból, és ha nem is vagyok még a topon, de béke és nyugalom van bennem, tudok nevetni, dolgozom, és érdeklődéssel várom, hogy mit hoz a jövő. Terápiára nem jártam, de voltak mellettem segítők, akiknek sokat köszönhetek. Sok embert látok beleragadni a gyászba, figyeltem magamon is, hogy hol tartok éppen (édesanyám és édesapám is már halottak, “kiképződtem”). Több film is foglalkozik ezzel a témával (ilyesmi, bár teljesen más, a Három szín: kék is). Üdvözlettel Orsolya
Kedves Orsolya,
elengedési problémával nap mint nap találkozunk, mindannyian, nemcsak mi, segítő szakmabeliek. Óriási igény van arra, hogy az emberek minden olyan információt megkapjanak, amely ahhoz járul hozzá, hogy könnyebben küzdjenek meg ezzel a súlyos nehézséggel. Meggyőződésem, hogy nagyon nagyok az egyéni különbségek, és ez kevésbé genetikai okokra vezethető vissza, mint inkább egyfajta tanulási képességre, illetve élettapasztalatra. Ha magam nem találkoztam volna jó elengedési képességgel rendelkező személyekkel, és közvetlen közelről nem éltem volna meg általuk, mit jelent, gyorsan és hatékonyan elengedni azt, aki fizikai vagy lelki ok miatt elveszett a számunkra, én sem lennék tisztában azzal, hogy van erre veleszületett vagy szerzett lehetőség. De miután megtapasztaltam, nem tehetek mást, mint hogy hirdessem ennek fontosságát. Köszönöm, hogy figyelemre méltatta blogbejegyzésemet, és megosztotta Az intimitás útvesztői olvasóival a történetét. Üdvözli Gerevich József
Bizony, sokszor az életünk megtanít minket az elengedés fontosságára. Ehhez először elfogadás képessége kell, majd megnyugodva, tudatosan megmérni, kiszűrni mi az, amit megtartok a jövőmben is, – amit a veszteségem, az elveszített személy, érzés, megtanított számomra. Amit itt hagyott örökségül nekem. Amivel több, amivel más lettem. Enélkül nincs jövő!
Úgy gondolom, ha az ember már több tragikus veszteséget megélt – túlélt, könnyebben elfogadja a halál tényét, a múlandóságot. Könnyebben felismeri a saját érzéseit, reakcióit, könnyebben megérti önmagát. Ettől még minden egyes alkalommal végig kell járnia a veszteség feldolgozásának, az elengedésnek, a gyásznak az útját. Túlélni kríziseket, érzéseket, amelyek mélybe húznak le, vigyázni, hogy a gyászunk ne menjen át folyamatos önsajnálatba, önsanyargatásba. Nem szégyellni a mosolyt, az apró örömöket sem, mert meg kell tanulnunk, hogy az élet – a miénk is – “halálra van ítélve”! Ezért kell minden napunknak megadni az értékét, megélni és megosztani a pillanatokat amelyek megerősítenek. Gyűjtögetni az örömmorzsákat….a szomorúbb, hidegebb napokra…